Forrásaim: Árpád-forrás

 

Az áldott források illetve a szent kutak iránti tisztelet az elmúlt évezredek során mind a pogány, mind a keresztény vallási kontextusban jelen volt. A kifejezést általában korlátozott hozamú vízforrásokra alkalmazták és az illető forrásnak - leginkább a szájhagyománynak köszönhetően - nagy jelentősége lett az illető térségben. Mózes példája nyomán a szentek forrásokat fakasztottak, vagy a víz magától fakadt fel olyan helyen, ahol egy szent mártírhalált halt, vagy ahol megjelent Szűz Mária. Az ilyen helyekre csodavárással özönlött a hívők serege. Nem a víz orvosilag bizonyítható gyógyhatása számított ilyenkor, hanem gyógyító ereje, amely a nyomorúságában segítséget kérő ember imája nyomán testi és lelki javulást eredményezhetett. Végülis a csodaforrások vize csak közvetítő, erőt átadó anyag volt azok számára, akik hittek különleges tulajdonságaiban. Maga a hatás leginkább a hitnek köszönhető.

A fenti fénykép sajnos régebben készült, a Kolozsvárt körülvevő dombok legmagasabb csúcsa, az Árpád-csúcs (Vf. Peana) jelzőtáblája látható rajta. Sajnos a csúcs ma már nem látogatható: miután többszáz éven át a kolozsváriak kedvelt kirándulóhelye, cél- vagy érintési pontja volt, a posztkommunista rablógazdálkodásos rezsim eladta-kiadta a Státus egykori tulajdonát egy juhfarmnak. A csúcs be van kerítve, juhászkutyák őrzik azt a csúcsot, ahová Páter Béla, Orosz Endre vagy Brüll Emmánuel is szívesen kirándult egykor. Szégyen és gyalázat, csak ennyit mondhatok. Egyik polgármesterünk azóta a börtönben ül, remélem hamarosan követik a többiek is, mindazok akik közrejátszottak abban, hogy az egykori Bükk ma újgazdagok palotáinak és illegális szemétdomboknak a tanyája... 

Az Árpád-csúcs alatt az erdő végében, a Mikesi-gerincen vezető úttól alig néhány méterre van egy forrás, amelynek sosem tudtam a nevét, most valaki Traian nevét írta rá, gondolom a Vointa Egyesület turistái foglalták maguknak ezen a néven. Sebaj, ezen még lehet változtatni. Egyik kirándulásunk alkalmával egy geoládát rejtettünk ehhez a forráshoz is, ez lett a tizenötödik forrás-ládánk. Félig viccből, félig komolyan eldöntöttük ott helyben, hogy Sz. Árpi barátunk tiszteletére, aki velünk volt azon a kiránduláson, Árpád-forrásnak fogjuk elnevezni... Hazaérve aztán kitaláltam egy hivatalos magyarázatot is az elnevezésre: Ha már elvették tőlünk az Árpád-csúcsot, a lábánál található forrás neve legyen akkor Árpád-forrás!
                           

A forrás koordinátái:

N 46° 41.588 E 023° 33.966

Forrásaim: Páter-forrás

 

Az áldott források illetve a szent kutak iránti tisztelet az elmúlt évezredek során mind a pogány, mind a keresztény vallási kontextusban jelen volt. A kifejezést általában korlátozott hozamú vízforrásokra alkalmazták és az illető forrásnak - leginkább a szájhagyománynak köszönhetően - nagy jelentősége lett az illető térségben. Mózes példája nyomán a szentek forrásokat fakasztottak, vagy a víz magától fakadt fel olyan helyen, ahol egy szent mártírhalált halt, vagy ahol megjelent Szűz Mária. Az ilyen helyekre csodavárással özönlött a hívők serege. Nem a víz orvosilag bizonyítható gyógyhatása számított ilyenkor, hanem gyógyító ereje, amely a nyomorúságában segítséget kérő ember imája nyomán testi és lelki javulást eredményezhetett. Végülis a csodaforrások vize csak közvetítő, erőt átadó anyag volt azok számára, akik hittek különleges tulajdonságaiban. Maga a hatás leginkább a hitnek köszönhető.

Páter Béla (1860-1938) erdélyi magyar botanikus, gyógynövénykutató, ő hozta létre a világ legelső gyógynövénykutató állomását. Páter Béla Európa-szerte, sőt a tengeren túl is elismert botanikus és gyógynövényszakértő volt. Az általa alapított Kolozsvári Gyógynövénykísérleti Állomás mintájára hozták létre később, az akkori Ausztria területén, Bécsben és Prágában, majd a Trianon utáni Magyarországon a hasonló rendeltetésű intézményeket. A Páter Béla vezetésével végzett kutatások: 8 mentafaj, 11 olajrózsa-faj; meghonosították a bolgár és francia olajrózsát, az angol, francia levendulát, a Mitcham és a japán mentát, a kínai rebarbarát. Kutatták a gyógynövények betegségeit és azok leküzdési módjait. Új specieseket honosítottak meg, magas illóolaj-tartalmú, minőségi fajokat.

 Páter Béla számottevő közéleti tevékenységet fejtett ki. Elsőként vezette be a védnöksége alatt álló iskolákban a rendszeres iskolai tejszolgáltatást. Az 1920-as években újraszervezte a háborúban megsemmisült erdélyi méhészgazdálkodást. Az Erdélyi Gazdasági Egyletben előbb igazgató-választmányi, 1925-től tiszteletbeli tag. Az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek választmányi tagja volt. Az Erdélyi Kárpát-Egyesületnek választmányi tagja, majd elnöke. Kolozsvár szabad királyi város törvényhatósági bizottságának tagja és a város gazdaságait ellenőrző bizottság elnöke – utóbbi minőségében egészen 1915-ig élénk működést fejtett ki. Éveken keresztül prezsbitere volt a kolozsvári ágostai evangélikus egyháznak, 1925-ben főgondnokká választották. Sokat járt botanizálni a kolozsvári Bükk-erdőbe, az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) Erdély című folyóiratában ismertette az erdő növényvilágát. Az általa annyiszor bejárt útszakasznak az EKE vezetősége a Páter-út nevet adta, szintén őróla nevezték el a Bükkben a Páter-tetőt és a Páter-forrást.

A forrás koordinátái:

N 46° 41.038 E 023° 33.353

                           

Hosszú Béla: Pilótasapka

Szeretettel bemutatom Édesapámat: ezt az írást (is) tőle kaptam kéziratban, csak azért, hogy nyomtatható verziót készítsek belőle, tehát semmiféle konkrét felhatalmazásom nincs arra, hogy közzétegyem. Remélem megbocsát nekem, hogy nem tartottam meg csak magunknak ezt a megdöbbentő tanúvallomást azokról a zavaros időkről, amelyekről egyre többen állítják, hogy "azok voltak ám a szép idők".

Hosszú Béla: PIlótasapka

Háború utáni élményeim közül az egyik legkedvesebb emlékem Gyula bátyám látogatása maradt. Gyula tulajdonképpen Anyunak unokatestvére volt, de Anyu mindig úgy beszélt róla, hogy Gyula bátyám, ő pedig kizárólagosan úgy emlegette Anyut, hogy húgom. Mindez azért lett így mert "Gyula-bátyám" és "Mistyók-bátyám" szüleit valamilyen, számomra ismeretlen módon elvitte az első világháború. Trianon után nagyanyám, Zay Emma, az örökké mosolygó és örökmozgó túlélő, a két árva fiút magához vette és a maga hat gyermeke mellett felnevelte őket is. Ilyen egyszerűen ment ez akkor...

Nem is csoda, hogy anyámékkal úgy szerették egymást, mintha édestestvérek lettek volna. Én, aki kisgyerekként elég ritkán jártam "haza" Zilahra, csak felnőttként tudtam meg, hogy Gyula és Mistyók nem is voltak Anyu édestestvérei. Ők pedig, amikor "otthon" voltunk, annál inkább kényeztettek minket: Anyu volt a legkisebb húguk, én pedig (akkor még) Anyunak az egyetlen gyermeke... Óvodás lehettem, amíg néhány szép és emlékezetes látogatást tettünk Zilahon, aztán kitört a háború: nemhogy "hazamenni" nem volt miből, de Kolozsváron még ennivalót vásárolni sem volt miből. Ilyen egyszerűen ment ez akkor...

Gyula bátyám akkortájt eshetett fogságba, amikor Apu. Csakhogy Aput Berlin környékén kapták el a ruszkik, Gyula pedig azt hiszem, valahol a Rajna-vidéken lehetett, mert a szövetségesek 1945 áprilisában átlépték a Rajnát és néhány nap alatt átszáguldottak az egész Rajna-vidéken és ott mindenkit fogságba ejtettek. Aztán Apu meglépett az orosz menetoszlopból, de Gyula bátyám az amerikaiból nem. Nem volt hülye. Ilyen egyszerűen ment ez akkor...

1947 nyarán, amikor megláttam Gyula bátyámat a Katona József utcai kapunkon zörgetni, hirtelen azt hittem, hogy maga Humphrey Bogart lépett le a Casablanca mozivásznáról. És ráadásul Ingrid Bergmant is elhozta magával! Nem volt elég, hogy amerikai fogságból szabadult, de még egy szép és okos fialtal felesége is akadt... A csehországi Cheb város fogolytáborában ismerkedtek meg: Klárika, a katapultált pilóta és Sepsi Gyula, a páncélosjármű-vezető. Szerelem első látásra. Ilyen egyszerűen ment ez akkor...

Ahogy hazaérkeztek, rögtön eljöttek hozzánk is, Kolozsvárra. El kellett "Manci húgomnak" mesélni, hogy mi történt, hogy milyen volt a fogság és főleg el kellett mondani a nagy hírt: borúra derű, házasság lesz a fogságban fogant szerelemből. Akkor ettem életemben először amerikai csokoládét. De a legszebb ajándék az volt, amire nem is mertem számítani: Klárika távozáskor nekem adta az előzőleg szájtátva megcsodált pilótasapkáját... Szerelem első látásra. Ilyen egyszerűen ment ez akkor...

Évekig viseltem azt a sapkát: olyankor is, amikor kellett, olyankor is, amikor nem. Persze legtöbbet olyankor, amikor a meleg miatt senki nem járt sapkában. Annyit kérkedtem vele, hogy osztálytársaim rendszeresen üldöztek miatta: valóságos kommandós akciókat kellett végrehajtanom, hogy nagyobb verés nélkül elhagyhassam az iskolát. De a sapka, az mindig a fejemen volt, mert meg voltam győződve róla, hogy mágikus ereje bármikor a levegőbe repíthet, mint minden pilótát a világon. Ha a fejemen volt, repülhettem. Ilyen egyszerűen ment ez akkor...

A sapka számtalan megpróbáltatásának Anyu vetett véget: "Nehogy még egyszer meglássalak vele, olyan, mintha a kutyák szájából tépték volna ki."  (Ajaj, de hányszor...)  Megfogta és kivágta a szemétbe. Ilyen egyszerűen ment ez akkor...

Klárika, a vidám kis pilóta, aki ejtőernyővel érkezett Gyula bátyám életébe, aki túlélte vele együtt a háborút és a békét, a gyerekszülést már nem élte túl. Kisfiával együtt a zilahi Őrhegy lábánál alussza örök álmát. Gyula bátyám pedig sosem heverte ki a veszteséget. Kolozsváron újranősült, elvett egy nála jóval idősebb nőt, de mindig készenlétben tartott egy bőröndöt, amivel ha kell, tovább állhasson. Ilyen egyszerűen ment ez akkor...

Én pedig... sokáig búsultam a sapka miatt. Még éreztem is a fejemen egy ideig, sőt ma is elképzelem magam, amint az állam alatt összegombolom a két bőr leffentyűt. De jó lett volna egy életet olyan pilótasapkában leélni, ami minden bajtól megvéd. Anyu viszont végül nem sokat teketóriázott, kidobta a szemétbe. És én beletörődtem. Ilyen egyszerűen ment ez akkor...