Hosszú Béla: Körmös

Szeretettel bemutatom Édesapámat: ezt az írást (is) tőle kaptam kéziratban, csak azért, hogy nyomtatható verziót készítsek belőle, tehát semmiféle konkrét felhatalmazásom nincs arra, hogy közzétegyem. Remélem megbocsát nekem, hogy nem tartottam meg csak magunknak ezt a megdöbbentő tanúvallomást azokról a zavaros időkről, amelyekről egyre többen állítják, hogy "azok voltak ám a szép idők".

Hosszú Béla: Körmös

Ki látott már olyant, hogy valaki pulykavörös ábrázattal és korbáccsal felfegyverkezve akarja megkedveltetni a tudományt ezekkel a zsenge, halálra félemlített lelkekkel?! Méltatlan és veszedelmes eljárás. (Michel de Montaigne, 1580)

Valahányszor ceruzával a kezemben leülök régmúlt történetekre visszaemlékezni, mindig elhatározom, hogy valami vidám esetet fogok feleleveníteni. Optimista természetemnél fogva általában ezek maradtak meg bennem, csakhogy az én gyerekkorom egy olyan korszakkal esett egybe, amikor nem sok vidám dolog történt úgy általában a világon. Így nem csoda, hogy néha keserű tapasztalataim is felszínre törnek emlékeimben. Gyermekkorom megalázó és főleg igazságtalan büntetései pedig, ahogy távolodom tőlük, úgy kerülnek egyre közelebb hozzám. Ilyenkor eszembe jut Anyu esete a reformpedagógiával, elmosolyodom és megnyugszom: talán most is ugyanúgy vigyáz rám odafentről.

Kisiskolás koromban a háború miatt is, de más okokból is, többször költözni kényszerültünk, olyankor általában iskolát is váltottam. Másodikos vagy harmadikos lehettem, amikor a Méhes utcai állami iskolába, azon belül pedig a Szidónia kisasszony osztályába kerültem jóval a szeptemberi iskolakezdés után. Hamar megtanultam, hogy a kisasszony osztálya más, mint ahová azelőtt jártam. A gyerekek mereven és hátratett kézzel ültek a kényelmetlen padokban, Szidónia kisasszony pedig pápaszeme fölül szigorúan figyelte állandóan a légy zümmögését. Ha megszólalt, szavai kellemetlenül érces hangon pattantak vissza a fehérre meszelt falakról, a tekintete pedig úgy cikázott rajtunk, mint a huszonkétszeres világbajnok Barna Viktor pingponglabdája a '39-es kairói döntőn. A kisasszony körül a levegő fagyos volt, akár az északi sarkon, az idő pedig minden fizikai magyarázat nélkül lelassult. Meg vagyok róla győződve, hogy apácazárdában nevelkedett, és szívből remélem, hogy ott is végezte dicstelen karrierjét...

Nahát, ilyen légköri viszonyok közt kezdődött Méhes utcai pályafutásom. Azzal kezdődött a nap, hogy a kisasszony felszólított, mutatkozzam be, mondjam el honnan jöttem, hol lakom, majd azonnal következett a kioktatás: mi az amit NEM szabad tennem az iskolában és főképp az osztályban. Megszeppenve rakosgattam ki az Apu által készített táskából az olvasókönyvet, füzetet, ceruzát és radírt. Bár ne tettem volna. A tanítás még el sem kezdődött, a légyzümmögést vártuk éppen, amikor az előttem ülő fiú is felvette feszület-pozícióját és hátratéve a kezét, leverte a  pad szélére (rosszul) helyezett radíromat. Paff. A síri csendben a radír koppanása a padlón úgy hangzott mint egy puskalövés.  A kisasszony szempillantás alatt ott termett mellettem és úgy rámförmedt, hogy én istenbizony azt hittem tűzokádó sárkány tornyosodik fölöttem. Akkor láttam meg a kezében a léniát, de még mindig nem tudtam, mit akar vele csinálni. Felszólított, nyújtsam ki a kezem, és a következő pillanatban már püfölni kezdte a fából készült vonalzóval a tenyeremet, de úgy, hogy közben fogta a kezem, ne tudjam elhúzni.  Amikor elfáradt, kényszerített rá, hogy az öt ujjamat szorítsam egymáshoz és úgy tartsam őket felfelé, aztán elkezdte az ujjhegyeimet is csépelni a léniával. A másik kezem következett, addig amíg kipirosodott arccal, fáradtságtól lihegve abba nem hagyta. Szereztem neki egy jó napot. Az órák végére úgy eldagadtak az ujjaim, hogy az osztálytársaim kellett becsomagolják a táskámba a dolgaimat.

Hazaérve nem szóltam senkinek az új iskolában szerzett tapasztalataimról: nehéz idők voltak, mi gyerekek megszoktuk, hogy magunk intézzük kisebb-nagyobb problémáinkat. Titkolózásom sikerrel is járt volna, ha nem kellett volna mindig iskola után átöltözni. Hát én akkorra a nadrágomat sem tudtam kigombolni. Anyu, látva, hogy valami nincs rendben, elkedett faggatni, és nekem részletesen be kellett számolnom mindenről, még az osztálytársaim neveit is kikérdezte. Könnyes szemmel borogatta ijesztően eldagadt kezeimet, s közben vigasztalt: ne búsulj, kisfiam, majd Anyu elrendez mindent. Egész éjjel hánykolódtam, azt álmodtam, hogy gonosz manók tűz fölött égetik kezemet, miközben néma csend van, sírok, de nem hallom sem a saját sírásomat, sem a tűz pattogását. Nehéz éjszaka volt...

Reggel Anyu felöltözve várta, hogy felébredjek. Az órára nézve megijedtem, hogy elkéstem az iskolából, és hogy mi lesz ebből, de Anyu megnyugtatott: ma nem kell iskolába mennem, illetve elmegyünk az iskolába, de nem órákra. Valahogy felöltöztetett és zsibbadt kezeimet magam mellett lógatva elballagtunk az iskolába. Tanítás volt, amikor odaértünk, és nekem nagyon furcsának tűnt, hogy milyen üresek a folyósók és az udvar ilyenkor. Sosem voltam még iskolában úgy, hogy ne órán legyek. Anyám az igazgató úr ajtaja előtt leültetett egy székre, kopogott, majd válaszra sem várva berobogott az irodába. Néhány perc múlva az altiszt kíséretében lejött Szidónia kisasszony is, ő is bement az igazgató úrhoz. Aztán kicsengettek, és mivel akkor még nem voltak kárpitozott ajtói az igazgatói szobáknak, az összes tanári-szobába igyekvő pedagógus megállt a folyosón és hallgatta, ahogy anyám szidja, mint a bokrot a tanítókisasszonyt. Azt is beszélik, hogy az igazgató úrnak kellett lefogni Anyut, nehogy kikaparja a szemét. Amikor kijött az irodából, még egyszer megfenyegette az igazgatót, a tanárokat, a portást, a takarítónőt, hogy ha nem rúgják ki azonnali hatállyal "ezt a förtelmes nőszemélyt", akkor ő Horthy Miklóshoz is felmegy panaszra, de ezt nem hagyja annyiban. 

Következő hétfő reggel, amikor újra iskolába mentem, Szidónia kisasszonynak már nyoma sem volt a Méhes utcai iskolában. Nem tudom mi lett a sorsa, viszonylag hamar túltettem magam a történteken. A kezem meggyógyult, a verés nyoma csak valahol az agyam mélyén maradt meg: akkor jut eszembe ha valami forrót fogok a kezembe. Anyu pedig, aki sosem hallott Rousseau-ék reformpedagógiájáról, úgy nevelt fel minket, három fiút, ahogy az anyai ösztöne súgta: ha valamit rosszul csináltunk, igencsak hamar eljárt a keze, azonban másokkal szemben egy életen át megvédett bennünket.