2011. május 14., szombat

Torockó: Vidalykő



Na végre... Évek óta készülünk erre a túrára, de valahogy sohasem sikerült osszehozni. Bár voltunk néhányszor Torockón, és igazán tetszett, én személy szerint sosem lettem annyira szerelmes e helybe, hogy rendszeresen visszatérjek. (Nem esem hasra az olyan erdélyi falvaktól, amelyekben minimum három Setra várja a kamerákkal teleaggatott anyaországi turistákat a templom előtt.) De persze Torockó az más. Magáról a faluról már van nem is egy bejegyzésem, úgyhogy nem fogom még egyszer elmondani, hogy Torockón hörpintett Jókai is... :)





Ezen alkalommal már otthonról a célpont meg volt beszélve: felmegyünk a Vidalykőre akkor is, ha vénasszonyok potyognak a Székelykőről. Merthogy azt mindenki ismeri és aki valamit is ad kiránduló hírére, az a Székelykövet kötelező módon megmássza. Én is voltam ott olyan tíz évvel ezelőtt, nagyon szép volt. Másik alkalommal a bányákhoz mentünk fel, várat látogattunk, tavaly pedig a Kőlyuknál még geoládát is rejtettünk. Idén azonban elérkezett a Vidalykő-pillanat is.






Az autót a torockószentgyörgyi vár alatt hagytuk, és a kék kereszt jelzésen indultunk felfelé. Azon kívül, hogy kb. egy kilométernyi szakaszon patakmederben mentünk fel, a Torockó felől jövő út kereszteződéséig kellemes sétának lehetne nevezni másfél órás túránkat, főleg ahhoz képest, ami onnan következett. A három ösvény (a szentgyörgyi, a torockói és a vidalyi) az Ordaskő és Vidalykő közötti nyeregben találkozik, itt ejtettük meg első rövid pihenőnket egy forrás mellett.






Innen következett aztán a haddelhadd. Meredek, erdőben tekergő ösvény, pirospontos turistajelzéssel vezet felfelé a gerincre. A Vidalykő teteje tulajdonképpen egy 1200 méteren fekvő dimbes-dombos platform, egyik domb teteje pedig a Vidalykő-csúcs (Vf. Ugerului 1285 m). Amíg a placcra felértünk, húsz-harminc lépésenként megálltunk. Ez a meredek rész majdnem 300 méter szintkülönbséget jelent kevesebb mint 300 méter távolságon, tehát több mint negyvenöt fokos emelkedőre kell számítani.





A Vidalykőre felérve a látvány minden fáradságot kárpótol. A déli szélén kinézve az Ordaskő és Torockószentgyörgy látszik, az északin pedig az Aranyos völgye, Vidaly és Nagyoklos. Mást nem mondhatok, mint hogy lélegzetállító látvány. A vidalyi oldalon emelkedik ki a környék legmagasabb pontja, a Vidalykő-csúcs, azon túl pedig egy 165 hektáros vörösfenyő-rezervátum. Visszafelé talán még nehezebben jöttünk le, az útkereszteződésnél ezúttal Torockó felé indultunk, az autóért csak este mentünk vissza Szentgyörgyre. A túra hossza kb. 15 kilométer volt, teljes időtartam pihenőkkel és ládakereséssel majdnem nyolc óra.


2011. május 3., kedd

Hosszú Béla: Cékusz Cirkusz

Szeretettel bemutatom Édesapámat: ezt az írást (is) tőle kaptam kéziratban, csak azért, hogy nyomtatható verziót készítsek belőle, tehát semmiféle konkrét felhatalmazásom nincs arra, hogy közzétegyem. Remélem megbocsát nekem, hogy nem tartottam meg csak magunknak ezt a megdöbbentő tanúvallomást azokról a zavaros időkről, amelyekről egyre többen állítják, hogy "azok voltak ám a szép idők". Az illusztrációkat jómagam válogattam, forrás: internet.






Hosszú Béla: Cékusz Cirkusz


Zilahon születtem 1935-ben, ott született anyám, sőt, nagyanyám is, meg úgy általában az egész rokonságom. Nagyanyám, Zay Emma hosszú és mosolygós élete mindvégig e kisváros Fürdő utcai szoba-konyhás düledező háza körül zajlott. Én azonban szüleimmel kisgyerekként elkerültem Kolozsvárra, apám itt kapott cipészsegédként állást. (Ma már kevesen tudják, hogy segéd annakidején az a szakember volt, aki teljes egészében kitanulta a szakmát, pénzt keresett, de még nem volt mester).




1944. júniusának első napjaiban két sorsdöntő esemény történt családunkban: a szövetségesek Kolozsvárt is elkezdék kíméletlenül bombázni, és néhány napra rá megjött apámnak a SAS-behívója. (Nem a hírhedt birodalmi sas volt rajta, hanem egy SAS felirat, ami azt jelentette, hogy Sürgős Azonnal Siess.) Ekkor apám úgy döntött, hogy mielőtt bevonul, biztonságba helyezi családját: elvisz minket anyai nagyanyámhoz, Zay Emmához Zilahra. Talán azért, mert mások is menekültek, vagy pedig azért mert már azelőtt minden valamirevaló járművet lefoglaltak háborús célokra, nekünk csak egy háromkerekű (!) teherautó jutott. Sanyi öcsém, én és apu a riksaszerű jármű hátsó részébe felpakolt ruha- és ágyneműkupac tetején ücsörögtünk, anyu pedig az akkor még karonülő Öcsivel a pilótafülkében szorongott.




Már utazásunk elején megrázó képsorok tárultak elénk: a kolozsvári vasútállomás félig romokban hevert. A sofőr hátraszólt apámnak, amikor ott mentünk el: nézze meg, mi van fenn az állomáson… A még meglévő épületrész tetején egy fiákert dobott fel a légnyomás: a még befogott ló égbe meredező négy lábbal és tátongó, lyukas hasával szürrealista szoborként maradt meg emlékezetemben. Utunk következő szakasza csendben, mondhatnám halálos csendben folyt. Még öcséim is riadtan hallgattak, pedig ez sosem volt jellemző rájuk. Aztán egy hosszabb egyenes szakasz végén Kolozsvár irányából megjelent egy mélyrepülésben suhanó vadászgép. Pillanatok alatt valamennyien az útszéli árokban vártuk a gépfegyverropogást, amit már azelőtt Kolozsváron megismertünk. A gép olyan alacsonyan szállt el felettünk, hogy nekem úgy tűnt, még a pilóta szemét is látom a szemüvege mögött. Szerencsénkre sosem tudtuk meg, hogy “ellenséges” angol felderítő volt, vagy “szövetséges” német pilóta. A lényeg az, hogy az ijedségen és a besározott ruháinkon kívül más bajunk nem esett.


Útközben láttunk még néhány elhagyott tankállást, lövészárkot, de emberekkel nem találkoztunk: a falvak mind olyanok voltak mintha senki nem lakott volna bennük. A Meszes-tetőn egy német tábor volt felállítva, itt a felnőtteket kikérdezték-leellenőrízték, nekünk pedig csokoládét adtak. Akkor a front még messze volt tőlük, nem is gondolták, hogy nemsokára menekülniük kell majd az oroszok elől. Zilahra beérve apám a családot nagyanyámra bízta és ment vissza jelentkezni az ezredhez. Attól kezdve nagyanyámban és a fennvalóban bízva vártuk a háború végét mind a négyen: anyám és három gyerek. Ma sem tudom, hogy például milyen anyagi forrásokkal vészeltük át azt a bizonytalan időszakot. Dehát az én nagyanyám az már ilyen volt, valahogy mindig előteremtette a mindennapit.




Érkezésünk után másnap kimentünk a nagypiacra. Akkoriban még nem Taps-tér volt, sem Márvány-tér, hanem zsongó-bongó piactér: ott lüktetett a város szíve. A tér közepén állt a Cirkusz, teljes pompájában. Volt ott körhinta, céllövölde, kardnyelő sátor, csónakhinta, nagysátor és hálókocsik: egyszóval minden ami egy nyolcéves fiú érdeklődését a legnagyobb mértékben felcsigázhatja. Nyilvánvaló, hogy hol itt, hol ott kellett velem megállni, nézelődni, de aztán a céllövő bódénál lecövekeltem és szájtátva néztem amint mások sikerrel vagy sikertelenül használták a szélpuskákat. Nem sok időbe telt amíg rázendítettem, hogy én is lőni akarok...




Hiába mondták nekem, hogy kicsi vagy még fiam, ráérsz majd ha nagyobb leszel, engem akkor már csak egy dolog érdekelt: lőni akartam… Végülis anyám megszánt és kért öt darab töltényt, azaz ólmot, hiszen olcsó, filléres szórakozás volt ez az akkori mindennapi ennivalónk háborús áraihoz képest. Hát én bizony olyan szépen becéloztam az öt ólmot, hogy rögtön fel is hívtam magamra az éppen arra járó tulajdonosasszony figyelmét. Odajött, megsimogatta a fejemet, megdicsért és megkérdezte, hogy hívnak. Megmondtam ügyesen a családnevemet és a keresztnevemet is. Meglepődve tovább kérdezgetett, hogy hívják az apámat és anyámat, majd megkérdezte, hogy kivel vagyok itt. Mutattam anyut, aki a bódé mellett várt rám. Hát ekkor én lepődtem meg, amikor odaszaladt anyámhoz, megölelték, megcsókolták egymást. Mint kiderült, a hölgy apu első unokatestvére volt, együtt nőttek fel a Bihar megyei Értarcsán, de nagyon rég nem találkoztak és nem tudtak egymásról semmit.




Ettől a naptól kezdve én állandó vendég, sőt segédmunkás lettem a cirkusznál. A nagynéninek volt két gyereke, egy fiú és egy lány, amikor nem kellett segíteni valakinek, olyankor velük játszottam. Persze, hogy továbbra is a céllövöldénél töltöttem legtöbb időmet. A munka akkor kezdődött, amikor kirajzottak a tér másik oldalán lévő kaszárnyából a tisztek és a katonák. Jöttek még cselédek, szolgálók, úgynevezett úrilányok, zilahi polgárok és mindenféle falusi népek. De a katonák voltak a legtöbben. Tisztek, altisztek, bakák: mind vidámak voltak és hangosak. Nyalka kikent-kifent tiszturak, akiket valamilyen irodából, néhány napos kiképzés után küldtek ide mások életéről dönteni… Távol voltak otthonuktól és egyelőre távol a borzalmas valóságtól, a fronttól. Ellepték a teret, a cirkuszt, a mézeskalácsos bódét. Sült kolbászok, rablópecsenyék, sörök és fröccsök körül tolongtak mindannyian.




Most visszagondolva, azt hiszem itt találkoztak mindazok, akik nem akartak tudomást venni az őket körülvevő egyre nyomasztóbb háborús világról. Egyszóval bennfentes lettem az akkor éppen Zilahon állomásozó Cékusz Cirkuszban és főleg annak céllövő bódéjában. Eleinte az akkor nagy sikernek örvendő robbanófejes figuráknak a mélyedéseibe töltögettem a kén- és káliumkeveréket. Később, amikor betanultam és a forgalom is nagy volt, én adtam ki a puskákat s a golyókat, sőt az aprópénzt is én dobtam be nagy csörömpölve egy cikóriakávés pléhdobozba.




Egy ilyen napon, amikor éppen én uraltam a céllövöldét, odajött egy hangos társaság. Néhány nagyképű, makulátlan tisztiruhában hencegő-mosolygó férfi, társaságukban három finom kisasszony. “Öcsi, adsza egy-egy jó puskát tíz-tíz golyóval.” A hölgyek kacarászva biztatták a tiszturakat: tölts, célozz, tűz. Tüzeltek is az urak, de nagyon gyengén szerepeltek. A robbanófejes figurák csúfondárosan vigyorogtak vissza rájuk. A leghangosabb tiszt dühösen rám szólt: “Öcsi, nem azt mondtam, hogy jó puskát adj? Cseréld ki azonnal!” Adtam neki egy másikat. Tölts, célozz, tűz! Találat, semmi. Erre elkezdett engem szidni, hogy megint rossz puskát adtam. Szép nyugodtan – úgy, ahogy csak egy nyolcéves, tisztaszívű bódéfelelős teheti - elkértem tőle a puskát, hátrahúzódtam és hetykén, vállból, könyöklés nélkül robbantottam be a kénes-káliumos figurát. Puff. Na vitéz úr, akkor jó-e a puska? Puff.




A célpont kilövésével majdnem egyszerre csattant el a képemen a tiszt úr pofonja… Alig tudtam összeszedni magam annyira, hogy zsibongó fejjel kimásszak a vasak közül. Fájdalmasan vigyorogva köszönhettem meg nekik az újonnan szerzett tapasztalatot, ugyanis hetekig viseltem arcomon a vitéz úr kézjegyét. Nemsokára Zilahra is megérkezett a front, a németek az anyaországból idevezényelt célbalövő-pofozkodó tisztekkel együtt, nagy rongálások közepette visszavonultak… Valahogy túléltük mindannyian, nagyanyám, anyám, öcséim a háborút, még apu is hazakerült valahonnan Ausztriából. Csakhogy számomra a katonai egyenruha azóta mindig a gőg, a követelőzés és az elbizakodottság jelképe maradt. Az egyetlen egyenruha amit még ma is szívesen elnézek, az a cirkuszi zenekarok színes, aranypaszomántos, vállrojtos uniformisa. A háború szele úgy vitte el a Cékusz Cirkuszt Zilahról, hogy soha nem tudtuk meg, mi történt velük. Egyesek azt beszélték, hogy a vonatot, amivel továbbálltak, bombatalálat érte, mások szerint a menekülő német csapatok valahol, a nyílt mezőn lepakolták a cirkuszt, otthagyva őket az előrenyomuló román és orosz csapatok prédájának. A Cékusz Cirkusz elmerült a múltban, mint annyi sok más kedves emlék, barát, ismerős és rokon, de bennem mindig úgy fog megmaradni, mint a legszebb cirkusz a világon.




 

2011. május 2., hétfő

Forrásaim: Kolping-forrás


 
Az áldott források illetve a szent kutak iránti tisztelet az elmúlt évezredek során mind a pogány, mind a keresztény vallási kontextusban jelen volt. A kifejezést általában korlátozott hozamú vízforrásokra alkalmazták és az illető forrásnak - leginkább a szájhagyománynak köszönhetően - nagy jelentősége lett az illető térségben. Mózes példája nyomán a szentek forrásokat fakasztottak, vagy a víz magától fakadt fel olyan helyen, ahol egy szent mártírhalált halt, vagy ahol megjelent Szűz Mária. Az ilyen helyekre csodavárással özönlött a hívők serege. Nem a víz orvosilag bizonyítható gyógyhatása számított ilyenkor, hanem gyógyító ereje, amely a nyomorúságában segítséget kérő ember imája nyomán testi és lelki javulást eredményezhetett. Végülis a csodaforrások vize csak közvetítő, erőt átadó anyag volt azok számára, akik hittek különleges tulajdonságaiban. Maga a hatás leginkább a hitnek köszönhető.


Idén május elseje nagyon szerencsétlenül esett a szegény munkásember számára. Vasárnapra... Hisz még kedve sincs ünnepelni olyan szabadnapon, ami amúgy is jár neki. Bezzeg ha szerda lett volna, egész héten milyen jól ünnepeltünk volna :) Na mindegy, vasárnap, május elsején kimentünk a Bácsi-torokba egyet járni: szerettünk volna a szucsági erdőig felmenni a völgyből jobbra felkanyarodva a vackoros legelőn. Hát Szucságból nem lett semmi, mert az egykori tó fölötti legelőn építettek egy juhfarmot, amit legalább 10 kutya őrzött, így M. nem mert továbbmenni. Hosszas de eredménytelen győzködés után visszatértünk az erdei útra és a Hója-gerincre mentünk fel...






Hanem annyi hasznunk lett a juhászok és kutyáik miatti mérgelődés ellenére, hogy egy újabb geoládával gazdagodott forrás-sorozatunk. A sorban nyolcadik forrás-ládánk a Kolping-forrás közelébe került, így végül ebből a kirándulásból végül Kolping-túra lett. Amellett, hogy Kolozsvár környékének egyik legbővizűbb forrása, a Kolping-forrásnak érdekes története is van: Az 1934-es év kiemelkedő év lehetett a két világháború között hányatott sorsú kolozsvári Kolping Egylet tagjai számára. A segéd urak egyesülete közmunkával felújította az akkor népszerű kirándulóhelynek számító Bácsi-torok forrását és Kolping-forrás néven lefoglalta.




Hirschler József kanonok, pápai prelátus szentelte fel a forrást népes közönség részvételével. A következő évben az építményt 'ismeretlen tettesek' megrongálták. Azóta már a neve is rég ködbe veszett, néha felújítják, ám hol a természet, hol az emberek teszik tönkre."És most kérdezni lehet: 1. Nem érdeke-e a cluji turistaegyesületeknek, hogy a gyönyörű helyen ismét üdítő víz legyen? 2. Nem érdeke-e Cluj kiránduló közönségének, hogy szomjúságát jó vízzel enyhíthesse? 3. Nem érdeke-e a kulturvilágnak, hogy ezt a kultúra érdekében állított emlékművet megvédje a felelőtlen szélsőséges elemek rongálásától és a pusztulástól? 4. Végül, hol van a műemlékeket védő bizottság védelme és érdeke? ... (Turista Élet, 1936, 5–6 sz., 75 old.)"








És akkor illik elmondani azt is, hogy ki volt a forrás egykori névadója: Adolf Kolping (1813—1865) német katolikus pap volt, a Kolping mozgalom megszervezője. 1845-ben Kölnben szentelték pappá, a szegénységben, nehéz körülmények között tengődő fiatal férfiak sorsa erősen emlékeztette saját korábbi életére. 1847-ben kinevezték Wermelskirchenbe a katolikus segédegylet elöljárójává. Az egylet támogatást, lelki támaszt és tanulási lehetőséget biztosított tagjai számára, különösen a segédek képzése idején, amikor három évig távol kellett maradniuk szülővárosuktól. Segéd volt annakidején az a szakember, aki teljes egészében kitanulta a szakmát, pénzt keresett, de még nem volt mester.






Kolping felismerte a segédegylet jelentőségét és lehetőségeit, és elhatározta, hogy bővíti az egylet tevékenységét. Úgy gondolta azonban, hogy erre csak egy nagyobb városból van esélye, ezért megkérte a püspököt, hogy Kölnben kapjon állást. 1849-ben Kolping káplánként visszakerült Kölnbe és május 6-án megalapította hét segéddel a Kölni Segédek Egyletét. 1850. január 1-jén az egyletnek már 550 tagja volt. A kölni példát követve más városokban is egyre-másra alakultak az egyletek. Kolping élete végén már 418 egylet működött országszerte 24 ezer taggal. 1850 őszén Kolping összeolvasztotta az elberfeldi, a kölni és a düsseldorfi egyleteket és megszületett a Rajnai Segédegylet, amely 1851-től Katolikus Segédegylet néven vált ismertté. Ez lett a mai Kolpingwerk alapja. (wiki).




A forrás koordinátái:
N 46° 46.745 E 023° 30.952

2011. május 1., vasárnap

Krumplis-savós zsemle




Én azt mondom, hogy egy férjnek ne csak mosogatáskor legyen szerepe a konyhában. Nagyapám csak olyankor nézett be oda, amikor nagyon éhes volt, és megkérdezte Mancit, hogy mikor lesz kész az ebéd. Apám már egy fokkal emancipáltabb lett, tud teát, sőt keménytojást is főzni. Én pedig már főztem egyszer hagymalevest és többször rakott krumplit. Lassan megvan két hónapja, hogy egy (számomra) új recept szerint rendszeresen készítek házi joghurtot, illetve abból görög joghurtot és mediterrán krémsajtot. Az utóbbi kettőnek a mellékterméke az a savó, amelyet mindannyiszor fáj a szívem kidobni. Majd következő alkalommal, ha készítek, lefényképezem és elmondom, hogyan készítem ezeket.








M. egyszer készített a savóból máléliszttel egy nagyon finom puliszkát, de most azt nem kívántam, ezért bepötyögtettem a google-ba hogy: mit lehet készíteni savóval? Na most, vagy valamit melléütöttem, vagy nem jól emlékszem a formulára, de akkor nekem elsőre bejött egy nagyon érdekes honlap: edónak az "Édes otthonunk némi sóval" című blogja. Akkor a krumplis-savós zsemle receptjét elolvastam, elkészítettem, de most nem találom az eredeti receptet itt. Ezért elmondom, hogyan készítettem én, bár mindent az említett honlapról néztem le, kivéve azt, hogy a burgonyapehely helyett főtt krumplit reszeltem, és hogy nincs kenyérsütőgépünk...






Hozzávalók:
500 g. liszt
2 krumpli
1 kiskanál só
1 kiskanál cukor
2 ek. joghurt
4 ek. olaj
1 ek. ecet
1 kocka élesztő
kb. 2 dl savó









A fél kiló lisztet betettem egy kisebbfajta műanyag vájdlingba, ráreszeltem az aprólyukú reszelőn a két megfőzött és kihűlt krumplit. Hozzáadtam egy kiskanál sót és egy kiskanál cukrot. Időközben az élesztőt felfuttattam egy kevés tejben az gáztűzhely legkisebb lángja mellett. Ezután hozzáadtam bármilyen sorrendben a joghurtot, az olajat, az ecetet és persze az élesztőt és máris elkezdtem kavargálni a mixer spirálalakú keverőivel. Kavarás közben lassan hozzáadogattam annyi savót, amennyit felvett, de túl hígnak tűnt, így kiborítottam egy lisztes lapítóra és kézzel addig gyúrtam, amíg egy könnyen formázható, sem lágy, sem kemény masszát kaptam.







Körülbelül egy órát hagytam melegben kelni, - azalatt én úgy néztem, hogy olyan duplájára nőtt - aztán elvágtam a masszát négybe. A négy gyurmából mindegyiket szemre háromfelé vágtam, végülis lett tizenkét darab, kézzel szépen megformázott golyóbisom: ahogy formáztam, tettem is be a tepsibe. Két tepsibe osztottam, hat-hat darabot. Hagytam még negyedórát kelni őket a tepsiben, majd az előmelegített gázos lerünknek olyan jóközepes fokozatán kb. 20 percig sütöttem. 15 perc után enyhén-sós-vizes ecsettel megkentem őket. Még nem tudom, hogy a savó vagy a burgonya miatt, vagy azért mert éhes voltam, de én még ilyen finom és puha zsemlét életemben nem ettem.