Házassági évfordulónk napján, amikor bárki más egy jónevű vendéglőbe vagy valamilyen fancy szórakozóhelyre viszi el feleségét, ahol sok pénzt el lehet költeni, mi inkább a jó öreg Bükköt választottuk, mert sem pénzünk, sem kedvünk nem volt másra. A séta 7,6 kilométert tett ki, az idő gyönyörű volt, (végig sütött a nap) és a sár sem volt akkora, mint amekkorának képzeltük volna hóolvadás után. Az átlaghőmérséklet olyan 7-8 fok körül lehetett. Utolsó percben P. is bejelentkezett, úgyhogy a Santa Fével indultunk San Juan forrása felé. Arriba! A körút megállói a következők voltak: 1. Indulás a Gorbó-völgyi letérő sarki kocsmájától, pihenő a Szent János-kút előtti betonasztaloknál forralt borral és hecserliteával. 2. Álmélkodás a Szent János kútnál azon, hogy ki adott építkezési engedélyt annak, aki (véleményem szerint) bitorolja a forrás környékén a telket. 3. Ládarejtés a forrástól nyugatra induló háromszöggel jelölt ösvény mentén mintegy 500 méterre a kúttól. 4. Két kilométer után rátérés a kereszttel jelölt ösvényre észak iránt. 5. Enyhe kitérő a Papok rétjére az örök voincások örök sütkérezőhelyére, ezért más tisztás keresése és persze nem találása. 6. Uzsonnaszünet majdnem a Szénégető tetején, az erdőben, grillezett-csirkemellkockás farfalle-salátával (és P. vöröshagymával!), 7. Érkezés a sarki kocsmához.
Tavaly egy környékbeli házaspár észrevette, hogy a forrás feletti erdőrészbe rendszeresen beengetik a juhokat, ezért feljelentést tettek a polgármesteri hivatalnál és különböző újságoknál, aminek eredményeképpen a hatóságok megállapították, hogy a Szent János-kút vize (többszázéves tündöklés után) nem alkalmas emberi fogyasztásra. Több helyi újságcikk így zárja a hírt: "A forrásnak nincs egy különleges története. Egy XIX. század végén felkapott kirándulóhely, közel a városhoz, a Monostorhoz. Néhány évvel ezelőtt még nagyon kellemes hely volt, most egy szűk, telkek közötti utcán lehet eljutni oda. Tudomásom szerint a vize iható. Palackokban, tartályokban vitték az emberek. ... Az Erdélyi Kárpát Egyesület tagjai építették ki a kutat." mondja Lukács József történész, a “Clujul, oraşul comoară” szerzője. (ford. mobellino). A cikk eredeti, román változata elolvasható itt. Nahát ez igazán érdekes. Szerintem az újságírók itt valamit nagyon elszúrtak: Előszöris az idézet egyszerű, tőmondatos nyelvezete, sőt mondanivalója is inkább egy második elemista stílusára emlékeztet mint egy történészére. Az egyik téves kijelentése szerintem az, hogy állítólag néhány évvel ezelőtt kellemes (kiránduló)hely volt. Ezt én tapasztalatból meghazudtolom: lehet, hogy néhány évtizeddel ezelőtt, gyerekkoromban kellemes is volt és kirándulóhely is volt. Sajnos 1980 után, amikor a Monostort sűrűn beépítették tömbházakkal és azokat megtöltötték Moldvának legprimitívebb falvaiból idetelepített nehézgépgyár-munkásaival, azok úgy vették hatalmukba a Szent János-kutat és a Plecska-völgyet, mintha az édes jó anyukájuktól örökölték volna. Volt ott több mint harminc évig minden: flekkensütés, tömegfutball, autómosás és anyósháj-panoptikum, csak éppen kellemesnek nevezhető hely nem. A forrás előtti tisztás, mielőtt beépítették volna, úgy nézett ki hogy akár Kolozsvár szemétdombja is lehetett volna.
.
.
.
Az idézet másik téves kijelentése pedig az, hogy a Szent János-kútnak nincs különös története. Márpedig van, Nagy Péter 1926-ban Berlinben kiadott Ó, kedves Kolozsvár című könyvében leírva, abból idézek itt részleteket: A piarista templom egykor "jezsuita templom volt, a jellegzetes jezsuitabarokk építési móddal építve. Ezt tanítja a történelem és ezt tartja a hagyomány is. A hagyomány azonban már legendákat is fűz a templomhoz, földalatti alagútról szól a mese. Ez az alagút összeköti a rendházat a templommal, a templomot a Kálváriával és innen a Szent-János kútjával, ahol szintén volt egy kisebb rendház, névleg ájtatos elmélkedések háza, igazság szerint, (a hagyomány igazsága szerint) hamis pénzverő műhely, honnan a jezsuita atyák az egész világot elárasztották hamis aranyakkal. Hogy aztán idők változtán hirtelen menekülniük kellett, máról-holnapra, arra már nem volt idejük, hogy dús készletüket magukkal vigyék. "
.
.
"Rábízták a titkot, szoros eskü alatt, az egyházfira, fel is hatalmazva őt, hogy szükség szerint vehessen el a kincsekből, de soha el ne árulja azt, hanem őrizze hű sáfárként, míg majd visszatérnek. De nem tértek vissza soha. A rendházba derék piarista atyák kerültek s övék lett a templom is. A kincset pedig őrizte az egyházfi, a fia, az unokája, hűségesen, csak végső szükségben nyúlva hozzá, mert hisz' az apáról fiúra szállt, a nehéz eskü a hűségen felül is kötelezte őket nemzedékről-nemzedékre. Az unokát azonban korhely cimborák – akik a néha-néha látott régi aranypénzeken (a mintapénzek valódiak voltak) gyanút fogtak – leitatták és kivallatták és rávették, hogy a kincs helyét a Bükkben mutassa meg. El is indultak a messze útnak, egyenest a korcsmából. A hideg téli levegő azonban kivette a szesz erejét az egyházfi agyából s újra felidézte a hűség, az eskü parancsát. A Szent János kútjánál előrement; mint monda: tájékozódni a hely iránt. Valójában az alagútba ugrott s mikor a csalódott cimborák hasztalan hosszú várakozás után hazafelé menet felértek a monostori erdő tetejére, már hallották a piarista-templom harangjainak rórátéra hívó zengését. Hát ez a legenda a hajdani piarista-templomról. Igazságát bizonyítja a sok gödör, amit kincskeresők hagytak a Szent János kútja környékén. kerül-e a kincs vagy sem, ki tudná azt. Inkább lehet, hogy nem is volt..."
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése