2011. december 8., csütörtök

Hosszú Béla: Sárga makaróni




Szeretettel bemutatom Édesapámat: ezt az írást (is) tőle kaptam kéziratban, csak azért, hogy nyomtatható verziót készítsek belőle, tehát semmiféle konkrét felhatalmazásom nincs arra, hogy közzétegyem. Remélem megbocsát nekem, hogy nem tartottam meg csak magunknak ezt a megdöbbentő tanúvallomást azokról a zavaros időkről, amelyekről egyre többen állítják, hogy "azok voltak ám a szép idők".






Hosszú Béla: Sárga makaróni




Anyu bátyjának, Sanyi bácsinak volt hét szép szál fia: Tibi, Gyuszi, Sanyi, Laci, Jancsi, Géza, Pista és Lajika. Irigyelték is a zilahiak emiatt, hiszen hét gyermeke sokuknak volt akkoriban, de hét fia senkinek. Sanyi bátyám, Anyu testvérbátyja abban az időben valamelyik Jósika báró kúriáján volt  mindenes, miután 1944 nyarán (amikor az orosz front Zilahhoz közeledett) a báró úr és családja elutazott és rábízta a gazdaságát. Sanyi bácsi és felesége, Etus néni elfogadták a megbizatást, annak ellenére hogy a nagyház ajtói le lettek lakatolva és ők a cselédházban laktak kilencen egy szobában.
1944 nyarán mi is otthon nyaraltunk Anyuval, Apu akkor éppen a fronton volt. Nagyanyámnál laktunk, de én állandóan a kúrián lebzseltem a hétből két, korban hozzámillő unokatestvéremmel, Tibivel és Gyuszival. Ma már teljesen érthetetlen számomra, hogy miért, de akkor a legkedvesebb szórakozásunk az elhagyott fegyverraktárakból összelopkodott puskapor, robbanószer gyűjtése és felrobbantása volt. Úgy gyűjtöttük a puskaport azon a nyáron, mint méhek a virágport. A zsákmányt sokáig egy helyen rejtegettük: a báró úr angolkertjének sétányát két visszavágott bukszus-sor övezte,  egyiknek a végében ott lapult szupertitkos lőszerraktárunk. A bukszus annyira össze volt nőve és többszáz éven át olyan pontosan lett visszavágva, hogy unokatestvéreim rendszeresen a tetején közlekedtek az első udvartól a kert végében található rejtekhelyig. Én ezt sosem mertem kipróbálni, de ez is lett a vesztünk: Sanyi bátyámnak feltűnt, hogy a két "úrfi" igencsak gyakran sétál a bukszus tetején hátrafelé, a kert felé. Megleste őket, és mondanom sem kell, hogy a lebukás nagyon fájdalmas volt számukra.
A rajtaütés utáni készleteinket már külön-külön raktároztuk: én valahol az istálló külső repedésébe függetlenítettem magam, de lassan ez  a hely is kicsi lett, főleg a "sárga-makaróninak". Ez a makaróni valamilyen gyújtózsinór lehetett és két méretben szállította a német-hátországi utánpótlás. Volt egy hosszú-vékony és egy rövidebb-vastagabb változat. Mi leginkább szemkápráztató tűzijátéknak használtuk őket: összekötöttünk egy nyaláb rövid-vastag makarónit és a köteg közepébe becsúsztattunk egy vékony-hosszút, amit meggyújtottunk. Az eredmény rendszerint egy szerteszét sziporkázó csillagszóró volt, millió apró rakéta repült egyszerre a  borús-háborús zilahi ég felé.
Sanyi nagybátyám sosem volt katona, így amikor felfedezte az istálló falában a puskaporos rejtekhelyemet, el sem tudta képzelni, hogy milyen veszéllyel néz szembe. Fülemnél fogva hazahurcolt nagyanyám házához, és úgy adott át Anyunak, mint akit almalopáson ért a kert végében: Mancika, ez a gonosz kölyök az istálló falába lyukat ásott, hogy ezeket a micsodákat odarejtse. Maholnap összedől az istálló a haszontalan gyerekek miatt. Anyu pedig megkérdezte, hogy milyen micsodákat? - Hát ezeket a makarónikat - válaszolta Sanyi bácsi.  - Makarónikat !? - kiáltott fel Anyu. - Majd adok én nektek makarónit, bezzeg én egész álló nap tojás és liszt után rohangáltam, hogy laskát gyúrjak a levesetekbe, nektek meg makaróni kell?
Ezzel fogta a maroknyi gyújtózsinórt, felkapta a csikókályha karimáját és úgy vágta bele, hogy nekem esélyem sem volt közbelépni, hiába próbáltam üvöltve-rohanva közbelépni... Hangra nem is emlékszem, csak egy villanásra, utána pedig órákig tartó koromra és füstre. Mi a szoba másik végébe repültünk, a kemence vaslapja pedig befúródótt a plafonba. Szédelegve néztem anyámra és vártam a hatalmas pofont, amit minden ballépésemért be szoktam inkasszálni. Pofon helyett Anyu a vállam köré fonta karját és azt suttogta: jaj, drága fiam, hála Istennek semmi bajunk!
A füst elszállt, a kormot kitakarítottuk, még a szobát is kifestettük, de ami akkor bennem megmaradt, az Anyu aggódó és szerető tekintete volt, ami később végigkísért egy életen át. Ő sosem emlegette azután a robbanást, én pedig égre-földre esküdöztem hogy nem játszom többé puskaporral... De a sárga makaróni varázsától még egy ideig nem tudtam megszabadulni. Főleg hogyha szidolos flakonnal együtt csábított cselekvésre...
Szidolt mindenki használt akkoriban: rézből, ezüstből és bronzból készült tárgyak tisztítására és polírozására szolgált. Pléhből készült félliteres üvegben árulták, és mi, (én és a két jómadár unokatestvérem) rövid időn belül kitaláltuk, hogy abból fogunk rakétát készíteni. A szidolos dobozt megtöltöttük a vastagabb rövid makarónikkal, a közepébe pedig egy hosszút dugtunk, amit aztán meggyújtottunk. Szépen röpdöstek a szidolos üvegek két-három méter magasra is, valahányszor csak hozzájutottunk. Gyönyörűség volt nézni, ahogy felszállt a levegőbe és köpködni kezdte millió tarka sziporkáját. Nagyon szép volt nappal, de vajon milyen lehet este, sötétben? Hát még ha valami magasabb helyről lőnénk fel, hogy többen láthassák? Biztosan fantasztikus látvány lenne...
Nagyanyám háza a patak partján volt, annak túloldalán pedig az elmenekült alispán háza üresen búslakodott hónapok óta. Mi persze bejáratosak voltunk oda, sokat játszottunk az udvaron (sőt még a házban is, miután az alispán elment), így ennek a háznak a tetejére ütemeztük be éjszakai tűzijáték-műsorunkat: a ház hátsó részének padlás nélküli teteje, teraszos formája maga ajánlkozott erre a célra.
Azelőtt napközben láttunk az udvaron orosz meg román katonákat, de estére mindig elcsöndesült a környék, így biztosak voltunk benne, hogy rajtunk kívül senki nem lesz a házban. Szürkületkor, az előre kitömött szidolos flakonnal a hónunk alatt, az utca felőli kapun nagy bőszen besétáltunk az udvarra, majd onnan a konyhába és a cselédlépcsőn fel az első emeleti folyósóra. Innen a padlásra feljutni gyerekjáték volt, ott csak kiléptünk a lapos tetőre, és máris elkezdődött a műsor.
A szidol-rakéta felszállt az alispán háza fölé, és olyan szépen sistergett, pukkant és szikrázott, hogy gyönyörűség volt nézni. Sajnos nem sokáig élvezhettük a látványt, mert rögtön hangos kiabálás, sőt puskalövések szakították meg a meghitt hangulatot. Amikor bejöttünk, nem néztük meg a hátsó udvart is, ahová időközben az oroszokkal együtt megszálló románok valami lerakatot rögtönöztek és persze fegyveres katonákkal őrízték. Mi is megijedtünk, de ők is. Szerencsénkre nem oroszok voltak, mert azok géppisztolyaikkal biztosan szitává lőttek volna. A román katonáknak akkor tolózáras puskáik voltak, így minden lövés után újratöltöttek, a sötétség és a pánik pedig hál'istennek nekünk dolgozott. Lerohantunk a lépcsőkön, végigszáguldottunk a hátsó udvaron úgy, ahogy csak a gyerekek tudnak cikázni amikor fogót játszanak, csakhogy mi akkor éppen a halállal fogócskáztunk.
A hátsó udvart még talán jobban ismertük, mint az elsőt, hiszen nagyanyámtól jófórmán át lehetett ide látni, így hamar elértük a patakra nyíló kaput. Amiről hamarosan kiderült, hogy zárva van. Közben a puskagolyók csak úgy süvítettek mellettünk. Ez a sötét, lezárt kapu lett utólag életem egyik legszörnyűbb emléke, rémálmaim örök visszatérő motívuma...
Valamilyen túlélési ösztöntől hajtva berohantunk az istállóba és az ijedt lovak mögött kerestünk menedéket. A puskalövések elálltak, az őrök immár szerveződve indultak az istálló felé. Nem tudom melyikünknek jutott eszébe, hogy az utolsó menekülési lehetőségünk az istálló trágyanyílása lesz. Ez egy kis faablak volt az istálló falán, ahol az egykori gondozók naponta hányták ki vasvillával a trágyát a patak partjára. Pillanatok alatt úgy bukfenceztünk ki a patakparti ganédombra, mint a Cékusz Cirkusz bohóca legsikeresebb előadásán.
Mire a katonák a kaput kinyitották, mi már a patakpart árkain-bokrain túl voltunk... Valahogy mindegyikünk hazaért és idővel sikerült is túltenni magunkat a nagy ijedségen. Bennem pedig két emlék örökké megmaradt: a bezárt kapu kilátástalan rémálom-illusztrációja és a ganédomb gyönyörű szabadság-illata... Később, valahányszor a természetben sétáltam és megcsapott a frissen trágyázott szántóföld illata, mélyen belélegeztem és elgondolkoztam: milyen szép is az élet, ha az embernek sikerül a sárga-makarónit  túlélni.

2011. november 21., hétfő

Forrásaim: Dodia-forrás, Hideghavas


Az áldott források illetve a szent kutak iránti tisztelet az elmúlt évezredek során mind a pogány, mind a keresztény vallási kontextusban jelen volt. A kifejezést általában korlátozott hozamú vízforrásokra alkalmazták és az illető forrásnak - leginkább a szájhagyománynak köszönhetően - nagy jelentősége lett az illető térségben. Mózes példája nyomán a szentek forrásokat fakasztottak, vagy a víz magától fakadt fel olyan helyen, ahol egy szent mártírhalált halt, vagy ahol megjelent Szűz Mária. Az ilyen helyekre csodavárással özönlött a hívők serege. Nem a víz orvosilag bizonyítható gyógyhatása számított ilyenkor, hanem gyógyító ereje, amely a nyomorúságában segítséget kérő ember imája nyomán testi és lelki javulást eredményezhetett. Végülis a csodaforrások vize csak közvetítő, erőt átadó anyag volt azok számára, akik hittek különleges tulajdonságaiban. Maga a hatás leginkább a hitnek köszönhető.


 
Hideghavas  (Muntele Rece) egy 602 lakosú Szamosfőhöz (Maguri-Racatau) tartozó Kolozs megyei hegyi falvacska. Ha Gyalu felől közelítjük meg, Hidegszamos falu után kb. 5 kilométerrel egy jelzett letérőt találunk baloldalt.   Innen alig néhány kilométernyi részben aszfaltozott út után Hideghavas falu következik. Az autót a N 46° 39.165 E 023° 17.189 koordinátáknál lehet hagyni, majd balra, északkelet felé gyalogosan indulunk útnak. Olyan 1,5 kilométernyi emelkedő séta után jobboldalt találkozunk a Dodia-forrással, ahol mi egy geoládát is elrejtettünk. További infó itt.



A forrás koordinátái:

N 46° 38.986 E 023° 18.510


2011. november 17., csütörtök

Hosszú Béla: Vendéglátás


Szeretettel bemutatom Édesapámat: ezt az írást (is) tőle kaptam kéziratban, csak azért, hogy nyomtatható verziót készítsek belőle, tehát semmiféle konkrét felhatalmazásom nincs arra, hogy közzétegyem. Remélem megbocsát nekem, hogy nem tartottam meg csak magunknak ezt a megdöbbentő tanúvallomást azokról a zavaros időkről, amelyekről egyre többen állítják, hogy "azok voltak ám a szép idők".







Hosszú Béla: Vendéglátás


Nagyanyám háza Zilahon, a Fürdő utcában nagyon furcsa módon volt elhelyezve. Az utca egyik oldalán a Zilah pataka csordogált, a másikon meg apró, düledező házak sorakoztak nagy összevisszaságban. Namármost nagyanyám piciny házikója magányosan állt pontosan az utca közepén. A nagykapu ugyan zárva volt, de mindenki, aki az utcában tőlünk feljebb lakott, a mi kiskapunkat használta és a mi telkünkön járt át, amíg újra az utcán folytathatta útját. Sosem  tudtam eldönteni, hogy az utca ment át a mi udvarunkon, vagy a mi udvarunk volt az utcán…


A patak túloldalán pedig az alispán úr portája volt. A háború idején, miután Apu Zilahra menekített minket nagymamához, egyik napon szájtátva néztem, hogy napszámosok cölöpöket vernek le a patak alispánék felőli oldalán, hogy a partot erősítsék. Nem sok időbe telt, amíg a híd is elkészült, egyszerű gerendahíd volt, de a célnak remekül megfelelt. Attól fogva az alkalmazottak, az állatok és a szénahordó szekerek is mind a mi utcánkon jártak ki és be az alispán úr gazdasági udvarába. Maga a ház egy körfolyósós, szolid épület volt, annak kapuja egy másik, miénkkel párhuzamos utcára nyílott. Nem volt egy hivalkodó ház, mai eszemmel inkább ésszerűnek mondanám: volt benne nagy konyha, éléskamrák, a konyhából cselédlépcső az emeletre és a lapos háztetőre. A konyha előtt kis terasz, a ház hátánál hűvös borospince. Az alispán úr egy fiatal intézőt is felvett akkor,  tulajdonképpen ő volt az, aki az elhanyagolt hátsó udvart rendbe szedette. Az intéző szemmel láthatóan mindent megtett azért, hogy az alispán úr gazdasága virágzásnak induljon. Így kerültem én is először kisgyerekként az alispán úr gazdasági udvarába: a környékbeli szomszédok apraja-nagyja mind átjárt napszámba dolgozni, mikor mire volt szükség: én például többször voltam odaát kukoricát fosztani. Nem lehetett túl hosszú élete ennek a mintagazdaságnak, hiszen mi már eleve a bombázások miatt kerültünk Kolozsvárról nagyanyámhoz, s bizony a front langsam aber sicher jött tovább utánunk Zilahra is, és nemsokára meg is érkezett.


Amíg Zilah senkiföldje volt, vagyis a magyarok és a németek kivonultak, de az oroszok és a románok még nem jöttek be, én bizony sokat jártam át az alispán úr hirtelen kiürített házába felderítősdit játszani. A kamrában még katonás sorban álltak a befőttek és a lekvárok, a borospince ajtaja érintetlenül állt beriglizve, a csűrben pedig iratcsomók sorakoztak gondosan összekötve és iktatószámokkal ellátva. Valahányszor átjártam, egy befőttesüveg ízet vagy egy palack bort is el-elhoztam magammal hadizsákmányként, iratokra semmi szükségünk nem volt, más pedig nem maradt az alispán úr házában. Nem csoda, hogy nekem elég hosszú időnek tűnt, amíg “felszabadítottak” bennünket: remekül szórakoztam abban az időben.


A szomszédok, nagyrészt nagyanyámmal egyidős asszonyok a várakozásban egymásra licitálva terjesztették a Kommunista Kiáltványt. Meg is beszélték az utcán, piacra menet vagy jövet, hogy ki mit értett a kommunizmusból, és - vigasztalni próbálva saját magukat - arra a következtetésre jutottak, hogy az sem lehet rosszabb, mint ami eddig volt, és az oroszok sem lehetnek rosszabbak, mint az osztrákok, németek vagy akár a mieink. Leginkább így biztatták egymást: próbáljuk meg jó fogadásban részesíteni az oroszokat, hátha ezáltal jobb sorsunk lesz nekünk is.


Nos, az én nagyanyám nem is sokat teketóriázott, a városban még senki nem látott orosz katonákat, de ő már összeszedett egy csoport felderítő katonát és tisztet ebédre… Irigyeltek is a szomszédok minket nagyon... Lehettek az oroszok vagy tízen, de hogy milyen ebéddel sikerült őket megkínálni a nagy nyomorúságban, azt nem tudom. Utólag rájöttem, hogy nem is az ebéd volt a lényeg. A lényeg az alispán úr pincéjéből általam szerzett bor volt, amelyből nagyanyám kamrájában elég sok összegyűlt felderítő akcióim során. A megvendégelt orosz tisztek társasága a szó szoros értelmében véve is sokszínű volt. Voltak szőkék, barnák, vörösek, sőt mongolszemű sárgák is. Az ebéd kezdetén mindannyian feszélyezetten és nagyon illedelmesen viselkedtek, de ahogy fogyott a bor, úgy fogyott az orosz vendégurak visszafogottsága is. Szegény nagyanyám vagy elszámolta magát, vagy ezek többen jöttek, mint ahányat odahívott, de sajnos mire a hangulat tetőfokára hágott, elfogyott az innivaló.


Szégyen ide, szégyen oda, nagyanyám megkért, hogy menjek át az alispán  pincéjébe egy kis utánpótlásért. Suttogva elmondtam neki, hogy azt nem lehet, mert azt a kevés bort ami palackozva ottmaradt, már rég elhoztam, a pincében már csak hordók vannak. Nem baj, mondta ő, próbáljak egy kancsóba csapolni valamelyik hordóból. Az egyik dülöngélő katona, amikor meglátta, hogy kancsóval indulok borért, megállított, elvette a kancsót és a földhöz vágta: ruszki szoldat vino nyet csajka, vedro! Felkapta a tornácról azt a bűzös vedret, amit mi éjjeliedénynek használtunk és azt mondta nekem: no pájigyiom!  Nagyanyám elkezdett tiltakozni: nyet, nyet, szpurkát! Mármint hogy a veder nem arra való, hiszen koszos. A részeg orosz erre rávigyorgott: nyet szpurkát, bábuska, hárásó. És elkezdett engem tologatni kifelé az ajtón, hogy menjünk már, majd ő jön segíteni, ha nem bírok egy egész vederrel elhozni. Na gondoltam, ha nyet szpurkát, akkor igyatok a biliből amennyi csak belétek fér.  Elkísértem az alispán úr borospincéjéhez, megtöltötte a vedret valahogy, majd lődörögve, lötyögtetve visszamentünk nagyanyám házához. Reggelig mulattak, majdhogynem négykézláb mentek el tőlünk, mi pedig megnyugodva feküdtünk le, hogy mi aztán igazán jószívvel fogadtuk a hős felszabadító szovjet katonákat Zilahon.


Jónéhány nap beletelt, amíg újra az alispán úr udvarán felderítősködtem. Inkább csak kiváncsiságból benéztem a borospincébe, és meglepődve láttam, hogy az ajtón bejövő fény visszatükröződik az elárasztott pince felszínén. Hirtelen azt gondoltam, hogy valahogy víz került a pincébe, de az erős borszagból arra következtettem, hogy valahogy mégiscsak borral telhetett meg a pince. Ám az igazán megdöbbentő látvány csak ezután következett: amikor a szemem megszokta a félhomályt, azt láttam, hogy a felszínen egy orosz katona holtteste lebeg. Nem tudom mikor és hogyan értem haza, azt sem tudom hány napig feküdtem lázasan és reszketve, csak annyit tudok, hogy én senkinek sem tudtam elmondani, amit akkor láttam.


Utólag mesélte nagyanyám, hogy amíg én betegeskedtem, visszajöttek néhányan a vendéglátott tisztek közül, és megkérdezték, merre van a borospincénk… Mert azt a katonát akit én éjjel átvittem az alispán úrhoz ők másnap megint elküldték, hogy hozzon még bort a hadiszállásukra. És az többé nem jött vissza. Nagyanyám kezét tördelve átkísérte őket az alispán pincéjéhez, erre ott találták meg a szerencsétlent a borba fulladva…


Az ügyet gondolom valahogy eltussolták, mert minket többet ezzel nem is zaklattak, de ez mindenképpen nagy trauma volt mindannyiunk számára. Azontúl viszont nemhogy vendégül nem hívtunk oroszokat, de kerültük őket, amennyire csak lehetett. Nagyanyám még sokáig emlegette felháborodva: bizony rossz emberek ezek az oroszok, nem volt elég nekik, hogy biliből vederték az alispán úr borát, de még fürödni is akartak benne...

2011. október 3., hétfő

Víznyelő-barlang




A Víznyelő-barlang (Pestera Gura Apei) a Száraz-Őr patak partján, a Papfészer (Sura Popii) barlang mellett, 2 kilométerre a Kis-Kojbától és 2,5 kilométerre a Nagy-Kojbától található. A Kőház településtől a pádisi Ponor-hegység felé vezető úton található. A Víznyelő-barang a Száraz-Őr patak legfontosabb vízforrása. A barlang a Nyugati Havasok Nemzeti Parkban található, és a kék háromszög turistajelzésen lehet megközelíteni a Kőház (Casa de Piatra) nevű faluból.





The Gura Apei Cave is situated on the Garda Seaca valley nearby the Sura Popii Cave, 2 km to Coiba Mica Cave and 2,5 km to Coiba Mare Cave. It is on the trail from Casa de Piatra village to Ponor Glade and from there to the Padis area. Gura Apei Cave is the main source of water for the Garda Seaca creek. This area is in the Apuseni Natural Park (Parcul Natural Apuseni). Tourists can arrive here following the blue triangle trail starting from Casa de Piatra. Casa de Piatra is a very small village in the area of Garda de Sus - Scarisoara - Arieseni.




Nagy-Kojba - Kis-Kojba





A Nagy-Kojba barlang a Bihar-hegység legmagasabban fekvő, neve után sziklafalakra utaló Kőház település északi végénél található. Bejárata a vidéken a legnagyobb, 74 m széles és 47 m magas. A bejárati nagy csarnok után, megfelelő felszereléssel, egy alig fél méter magas résen lehet átjutni. A barlang mélyében egy hatalmas vizfolyás található, a Kis-Őr vize, melyet alig fél kilométerrel feljebb nyel el a Kis-Kojba hozzáférhetetlen barlangja. Ennek bejáratát gyakran összesodródott faágak torlaszolják el. Majd több mint 3 kilométeres föld alatti út után, a viz a Tauz-kitörésnél lát napvilágot. Ez a Száraz-Őr (Garda Seaca) hatalmas sziklafalakkal körbevett forrása, melyből kifolyó viz először tavat, majd vizesést is képez.





A Nagy-Kojba barlang a Kis-Őr völgyében található. Felsőőr község központjából indulunk észak felé egy olyan úton, amely rövidsége és szép kilátása miatt közkedvelt. Alig fél km után letér belőle jobbra az Ördöngös-völgy, amelyen egy jelenleg épp felújítás alatt álló út található. A közeljövőben kényelmesebben megközelíthetjük itt az Aranyosfői jegesbarlangot. De mi balra folytatjuk az utunkat a Száraz-Őr patak völgyében, mely csak a nevében száraz, hiszen a Tauz-kitöréstől lefele állandó folyású vize van. A Száraz-Őr és Kőház települések közötti út karsztképződményekben bővelkedik, néhány jelentősebb szoros, tucatnyi barlang, több vizkitörés és viznyelő található itt. A Filesti-malom után alig egy km után felirat, figyelmeztet a 10 perces letérőre balra, amely elvezet a Tauz-kitöréshez. Folytatva az utunkat, hamarosan elérünk a Kőház településhez, egy romantikus, nyáron virágerdővel övezett tisztásra. A telep északi végénél jelzi egy tábla a letérést a Nagy-Kojba barlanghoz. Ez a barlang az árvizveszélyes barlangok közé tartozik, ezért esős időszakokban óvakodjunk a barlang mélyebb részeit is meglátogatni. (forrás: rejtekhely.ro)


2011. szeptember 14., szerda

Hosszú Béla: A szekér


Szeretettel bemutatom Édesapámat: ezt az írást (is) tőle kaptam kéziratban, csak azért, hogy nyomtatható verziót készítsek belőle, tehát semmiféle konkrét felhatalmazásom nincs arra, hogy közzétegyem. Remélem megbocsát nekem, hogy nem tartottam meg csak magunknak ezt a megdöbbentő tanúvallomást azokról a zavaros időkről, amelyekről egyre többen állítják, hogy "azok voltak ám a szép idők".







Hosszú Béla: A szekér

A háború utolsó évében Zilah szinte minden kerítésére figyelmeztető plakátok voltak kiragasztva: Figyelem, az angolok robbanó töltőtollakat és babákat dobálnak le a repülőgépeikből! Óvakodjunk a talált tárgyaktól! Az akkori hivatalos magyarázat szerint a szövetségesek a gyerekekre mért csapásokkal próbálták aláásni a lakosság erkölcsi tűrőképességét. A hatást fokozandó, megrázó képekkel is illusztrálták a plakátokat ezzel sokkolva a bombázások által amúgy is meggyötört lakosságot.  Egy olyan is volt, amelyen egy megcsonkított, kéz nélküli kislány rettenetes rémületet kifejező arca tekintett le a plakátról. Persze akkor mindez nem volt más mint náci propaganda, senkiről sem hallottam sem akkor, sem azután, hogy töltőtoll vagy bármilyen más játék felrobbant volna a kezében. A békekötés utáni hetekben viszont a plakátok eltűntek és ugyanakkor megjelent a valódi veszély: a menekülő katonák által itthagyott lőszerek, a fel nem robbant lövedékek, a kézigránátok és a taposóaknák.  
Én akkoriban legtöbbet zilahi unokatestvéreimmel játszottam, mármint azokkal, akik velem nagyjából egyidősök voltak, és akik úgy fogadtak maguk közé engem, a Kolozsvárról hazamenekült rokont, mintha édestestvérük lettem volna. A plakátokat hamar elfelejtettük, így a magunkfajta gyerekeknek akkoriban a legnagyobb szórakozást a puskaporral való manőverezések jelentették. A futótüzek, a közös robbantások, a tűzijátékok olyan társasjátékok lettek, mint azelőtt a rongylabdázás vagy a méta. A marhapiac a város szélén volt, egy viszonylag nagy, pataktól elhatárolt területen, és mi abban az időben nagyon sokat játszottunk arrafelé. Ugyanis a piaci vámház épületében plafonig felhalmozott ládákban, hatalmas mennyiségű robbanóanyag  maradt. Az egyik teremben "ágyúgolyók", a másikban "puskagolyók", a harmadikban nyeles kézigránátok feküdtek a zárt vagy már felnyitott ládákban lapulva. Rémálmaimban visszatérő jelenet, ahogy én a vámházban bóklászom egyedül, az egymásra tornyozott, különböző méretű ágyúlövedékek között, "sárga makaróni"-hoz való puskaport keresve. Utólag hallottam, hogy ráadásul a pince is dugig tömve volt tányéraknákkal. (Ez olyan akna volt, amely egyetlen fegyverbe próbálta egyesíteni a taposóaknát és a tankcsapdát).
A másik igencsak veszélyes lőszerlerakat a városi parancsnok házában volt. Nem is tudom, hogy a parancsnok úrnak honnan volt bátorsága utolsó percig ott lakni, abban az időzített bombában. Ez az L alakú, átjáró szobás épület a Király utca és a Szőlő utca sarkán volt. Nyilvánvaló, hogy kilenc-tízévesen ezt a helyet is nagyon vonzónak tartottuk, miután a városkapitány úrék elmenekültek. Az utca felőli szobákban annyira zsúfoltan voltak felhalmozva a lőszeres ládák, hogy járni alig lehetett közöttük. Amíg ott kódorogtunk az épületben, nem is sejtettük, hogy a lőszereken kívül más robbanóanyag is van az házban, így aztán kissé meglepődtünk, amikor egy nap azt láttuk, hogy valakik, (sosem tudtam meg, hogy kik és miért), gránátokkal, aknákkal és dinamitrudakkal teli ládákat hordanak ki az udvarra. A ládák napokig ott hevertek az udvaron, azzal a különbséggel, hogy időnként a sok kiváncsiskodó kontárnak köszönhetően kikerült a földre egy-egy akna vagy gránát. Néhány nap után a parancsnokság udvara úgy nézett ki, mint egy morbid kirakodóvásár.
Unokatestvéreimmel, Tibivel, Gyuszival és Sanyikával többször jártunk akkoriban azon az udvaron, melynek hátsó részén volt még egy rozoga, düledező deszkabódé. Ebben a bódéban, a sok lom között kutatva, felfedeztünk egy darabjaira szétszerelt, aránylag jó állapotban lévő szekeret. El kell itt még mondanom, hogy a fiúk apja, vagyis Sanyi nagybátyám akkoriban éppen piacozásból, kupeckedésből tartotta el örmény származású feleségét, Etus nénit és a hét gyereket. Valahogy még egy deres málháslovat is sikerült beszereznie, azzal járta a piacokat, vásárokat.  Nem tudom, hogy, hogy nem, de szekere az nem volt. Nahát el lehet képzelni, milyen nagy öröm volt számunkra a sufniban talált szekér, nem is mondtunk róla senkinek semmit, majd meglepjük vele Sanyi bácsit. Csak egy baj volt: nem tudtuk, hogyan cipeljük át a nagyobb darabokat az aknákkal teli udvaron. Mivel a bejárat előtt is több gránát (s még ki tudja mi minden) hevert, végül a bódé oldalából bontottunk ki néhány deszkát s úgy lavíroztunk végig a szekéralkatrészekkel az udvar szélén. Most is borsódzik a hátam tőle, ahogy visszagondolok, hogyan gurigáztunk a szekérkerekekkel a bombák közt.
Hazavittük Sanyi bátyámhoz a darabokat és vártuk az estét, amikor majd megérkezik és, hej, de meg fog örülni szegény feje a szerzeményünknek. Mert nagyon jó ember volt az én nagybátyám, imádta a gyerekeket, azt hiszem azért is volt neki hét belőlük. Meg is érkezett nemsokára, de a mi örömünkből hamar üröm lett, amikor Sanyi bácsi röviden kijelentette, hogy:
1.    Neki ebül szerzett jószág nem kell.
2.    Mindenért az életben meg kell dolgozni.
3.    Azonnal fogjunk meg mindent és vigyük vissza oda, ahonnan elhoztuk.

A jó példával elöljárva meg is fogta a legnagyobb darabot, a nyújtót, a vállára kapta és indított minket szép sorban, gurigázva, visszafelé a parancsnok házához. Igenám, csakhogy mi "elfelejtettük" elmondani, hogy a ház meg az udvar azóta, amióta ő utoljára arra járt, milyen veszélyes átalakulásokon ment át...
Hát csak annyit mondok, hogy Sanyi bácsi percekig nem tudott szóhoz jutni, amikor odaértünk. Elsápadt, sokáig hallgatott, majd egy idő után nyelt egyet, és csak annyit mondott: menjünk haza. Én már akkor nem mentem velük vissza, így nem tudom mi várt otthon a fiúkra, de annyit tudok, hogy soha többé nem mentünk a városparancsnok házához sem játszani, de még bámészkodni sem.
A történethez még csak annyi tartozik, hogy a szekér darabjait  hónapokig kerülgették az udvaron, amíg aztán Sanyi bátyám odahívta az egyik ismerősét, és együtt összerakták. Próbából be is fogta elé a kis deres lovát, persze csak óvatosan, mivel tudta, hogy az hátasló volt egész életében és szekeret sosem húzott maga után.  A ló nagyon jól viselte a kölcsönkért hámot, a szekeret is szerette mindvégig, amíg nagybátyám az udvarról kantárszáron kivezette. A baj akkor kezdődött, amikor ő megnyugodva felült a szekérre és a ló teljes sebességgel elkezdett vágtatni az lefelé utcán, minden erejét arra összpontosítva, hogy a háta mögötti szekértől megszabaduljon. Mielőtt az aljba értek volna, ahol az út jobbra fordul, Sanyi bácsi leugrott, a ló bekanyarodott és a szekér berobogott majd darabokra tört az árokban. Sanyi bácsi szakadtan, horzsoltan, sántikálva jött fel a lovának a kantárjába fogózva, s amikor odaért a ház előtt bámuló gyerekhadhoz, csak ennyit mondott: ugye megmondtam én.



2011. augusztus 19., péntek

Medve-barlang




1975 szeptember 17-én a Kiskó község területén található márványbányában szokványos dinamitos robbantást hajtották végre. A robbanás nyomán egy üreg nyílt meg, melybe a helyi Curta Traian robbantómester kíváncsiságból bemerészkedett. Az egyedülálló látványnak, melyben része lehetett, hamarosan elterjedt a híre az egész környéken, erre a Vaskohsziklási barlangászklub tagjai, Nicolae Brijan vezetésével feltárták a barlangot.

 

 
A tudományos feltárások eredményei, valamint a hasonló módon feltárt és nagyon rövid idő alatt lepusztított Fagului-barlang rossz emléke ráébresztették az akkori megyei pártvezetést, hogy különleges, Romániában addig egyedülálló intézkedéseket kell hozni a barlang védelmére. Ezt meg is tették, majd 1980. július 14-én átadták  az elektromos világítással ellátott turisztikai hasznosításra szánt barlangszakaszt, "így kisiskolásoktól a nyugdíjasokig bármely korosztály belepillanthatott a föld alatti világ rejtelmeibe. Egyben biztosították azt is, hogy a barlang alsó szakasza tudományos rezervációként érintetlen maradjon". (A barlang honlapjáról).

 

 
Igy lett a Medve-barlang Románia leglátogatottabb barlangja. Ez a barlang nem méreteivel, hanem a cseppkőképződmények sokaságával és változatosságával, mondhatni tútzsúfoltságával válik egyedülállóvá. A 15.000 éve kihalt barlangi medve (Ursus Spelaeus) maradványai persze csak fokozzák a barlang vonzerejét. A járdákkal, kapaszkodókkal kiépített felső rész összhossza 847 m, a látogató csoportokat pedig turistavezető kalauzolja végig a 3 egymásba nyíló járaton: a Medvék-járata a felhalmozódott medvecsontokról kapta a nevét, az Emil Racovita-járat méltóképpen hirdeti és népszerűsíti a román barlangkutatás megalapítójának nevét, míg a Gyertyás-járat a gyertyaszerűen kiemelkedő sztalagmitokkal ejti ámulatba a látogatót.


A kijárati szakasz jelképesen a Vének Tanácsa nevet viseli. A barlangoknak és a bennük lakó misztikus lényeknek sokszor tulajdonítottak mágikus erőt: hogy ez most sincs másképp, arról a mindenfelé szétszórt aprópénzek árulkodnak, ezeket a látogatók szerencsehozó szándékkal dobálnak szét. A kb. 45 percet tartó látogatás, a Medvék folyosóján kezdődik, ahol több barlangi medve csontvázát találták. A barlangot évente több mint 200.000 látogató keresi fel (le).





Kiskó "kösség", magánmúzeum



A Medve-barlang felé menet Kiskó (Chiscau) faluban különleges múzeumra lettünk figyelmesek: egy szemfüles gyűjtő, Aurel Flutur (sajnos már nincs köztünk) saját házában, udvarában és annak környékén félévszázadnyi munkálkodás során egy ACME múzeumot alakított ki, amelyben minden van, amihez egy falusi gyűjtő hozzájuthatott ötven év alatt.




A múzeum egy falusi parasztgazdaság keretei között működik, mely lakóházból, fészerből és egyéb gazdasági épületekből áll. Az 1969-ben felújított régi gazdaságba 1981-ben egy faházat költöztettek át  a Nyugati Érchegységből. Ez a faház ad otthont az állandó történelmi és néprajzi kiállításnak. A házat később egy kb. 200 m²-es fészerrel bővítették. Az udvarokat is raktár- és kiállító helységekre osztották fel. A múzeum ingyen látogatható, a kijáratnál található persely a látogató megelégedettségére bízza a fenntartáshoz szükséges hozzájárulást. Mi legalább egy kolozsvári múzeum belépődíjára értékeltük elégedettségünket. (Vagyis nagyon tetszett).







Tehát aki a Medve-barlangnál jár, az ne hagyja ki: Muzeul Flutur Aurel, Sat Chiscau, Nr. 86, Comuna Pietroasa, cod. 417365, Jud. Bihor, Romania. Tel. +4 0259 329 085, +4 0722 496 213. E-mail: aurel.flutur@yahoo.com. Id messenger: aurel.flutur. Érdemes benézni, van benne minden...






2011. augusztus 18., csütörtök

Hosszú Béla: Közös öszvér




Szeretettel bemutatom Édesapámat: ezt az írást (is) tőle kaptam kéziratban, csak azért, hogy nyomtatható verziót készítsek belőle, tehát semmiféle konkrét felhatalmazásom nincs arra, hogy közzétegyem. Remélem megbocsát nekem, hogy nem tartottam meg csak magunknak ezt a megdöbbentő tanúvallomást azokról a zavaros időkről, amelyekről egyre többen állítják, hogy "azok voltak ám a szép idők".












Hosszú Béla: Közös öszvér





Anyunak volt egy bátyja, Sanyi bácsi, aki Zilahon élte le életét és azt hiszem, nagyon szerethette a gyerekeket, mert volt neki hét fia. Az egész környék csak úgy emlegette őket, hogy heten vannak, mint a gonoszok, pedig igazán szelíd, és jólnevelt fiúk voltak. Azt ma már kevesen találnák ki, honnan ragadt rájuk ez a jelző, de akkoriban mindenki ismerte Rodrigez Endre filmjét, az 1943-as Heten, mint a gonoszokat, amelyben Sárdy Jánost és Kiss Manyit percekig állva tapsolták a lelkes zilahi mozinézők. Nos Sanyi bácsiék egy kicsi falusias házban laktak, nagyanyámhoz közel, mi pedig háborús menekültekként nagymamánál voltunk megszállva, így reggeltől estig náluk tébláboltam én is, de sokszor még öcséim is.


 Véletlenül szem- és fültanúja voltam annak a megegyezésnek, amely gyökeresen megváltoztatta Szűcs Sándor és családja életét. A Király utcában lakott egy fiatal báró, akinek a nevét akkor nem tudtam, utólag viszont olyasmit hallottam, hogy talán egy Jósika báró lett volna. Mindenesetre annyit tudok, hogy akkor mindenki csak báró úrként emlegette és nagyon imponált a zilahiaknak, ha olykor a báró úr valamelyikükkel szóba állt. Nos, ez a báró úr egyszer bejött Sanyi bácsihoz, és teketóriázás nélkül, már az udvaron előadta mondanivalóját. Nézze, Szűcs úr, mindenki azt beszéli, hogy az oroszok nemsokára elérik a várost. Maga is hallhatta, hogy a szovjetek nem lelkesednek a magamfajta bárókért, ezért kénytelen leszek elhagyni a várost. Senki sem tudja, mi következik ezután, de én nagyon remélem, hogy nemsokára visszatérek. Az utóbbi időben sokat érdeklődtem egy dolgos, nagycsaládos ember után, aki távollétemben gondját viselné a házamnak és a gazdaságomnak. Többen is magát ajánlották, mit szól hozzá, elvállalná?


Szegény Sanyi bácsi nagyon meglepődött, de nem sok gondolkodási idő kellett, hogy belecsapjon a báró úr tenyerébe és elvállalja megbizatást. Mert igencsak szűkösen voltak a háború alatt a hét gyerekkel. Sanyi bácsi becsületes, békebeli szakmája szerint pék volt, de a háború során a búzaliszt annyira megcsappant, hogy a sütödék nagyrésze bezárt, igy csak alkalmi munkákból tudta családját eltartani. Amikor ezt az ajánlatot kapták, Sanyi bácsiék olyan szegények voltak, mint a templom egere, a kis ház, amiben laktak, nem az övék volt, a jövedelmük meg olyan volt, amilyen a hunok óta mifelénk mindig: hun volt, hun nem volt...


Nem akarom sokat szaporítani a szót, néhány nap után a báró úr elment egy nagy stráfszekérrel, s még aznap Sanyi bácsi, Etus néni és a hét gyerek birtokba vette a Király utcai házat és a hozzátartozó gazdaságot. Annál nagyobb öröm és vidámság nem hiszem, hogy volt a családban. A ház egy módosabb polgári háznak felelt meg, azzal a különbséggel, hogy saját könyvtára, istállója és szökőkútja volt. Az udvar egyik oldalán élősövénnyel szegélyezett sétány emelkedett a szőlősig, a másik felén fehérre meszelt gazdasági épületek sorakoztak katonásan. A hátsó kertben az ösvény kétoldalát sűrű, visszavágott fenyő szegélyezte.


A gyönyörű környezetben azonban továbbra is abból a kevés pénzből kellett megélni, mint azelőtt. Sanyi bácsi leleményes ember volt, kihasználta az új hely adta lehetőségeket és elkezdett állatokat adni-venni: így lett belőle ló- és marhakupec, illetve zöldség-, gyümölcs- és gabonakereskedő. Ettől kezdve mindenféle kétes egzisztenciájú alak kezdett megjelenni náluk. Az üzlet abból állt, hogy Sanyi bácsi borzalmasan lepusztult állatokat vásárolt ezektől az alakoktól potom áron, egy darabig etette, rendezte őket, majd eladta szép pénzért. Volt olyan gebe is, amit egy napon egyik cigány behozott s másnap egy másik elvitte duplájáért. S még meg is volt győződve róla, hogy jó üzletet csinált.


Eljött aztán a nap, amikor a frontról hazakerült Borbély Feri, akinek nemcsak a neve, de egykori szakmája is borbély volt.  Alacsony, vékony, cigányképű ember volt, akinek a képénél csak a beszéde volt csúfabb. Rövid időn belül társvállalkozó lett a Sanyi bácsi kupeckedésében. Egy almásderes kis gebét, amiről azt mondták, hogy hátasló volt azelőtt, megtartottak maguknak. Akkoriban még olyan nagy barátságban voltak, hogy egy-két pohár után ketten is felültek a ló hátára. A vállalkozás leghíresebb figurája viszont nem Sanyi bácsi lett, nem Borbély Feri és még csak nem is a lovacska, hanem egy öszvér. Nem tudom, mikor került oda, azt sem tudom, hogyan, csak arra emlékszem, hogy erősen komisz egy állat volt. Sokat próbálta Sanyi bácsi is, a nagyszájú borbély is megnevelni a konok állatot szép szóval is, de főleg bottal, ostorral, mindhiába. Kinézését lótól, természetét pedig szamártól örökölhette, mert makacs volt az ebadta, és ráadásul harapós. Így került be a deres lovacska helyébe az istállóba is: reedukációra.


Egy délután szokásom szerint az udvaron tébláboltam, akkor éppen véletlenül egyedül. Az istállóból jövő kiáltozásra lettem figyelmes, és kiváncsi gyerek lévén rögtön oda is szaladtam, hogy a zaj forrását felfedezzem. Az istálló ajtaját hátracsapva igazán fura látvány tárult elém: Borbély Feri az öszvér előtt térdelt és torkaszakadtából üvöltött. Az öszvér a szájában tartotta a gallérját és úgy ütögette bele a fejét a trágyás padlóba, mint ahogy a tanító bácsi szokta nekünk a  padba ütögetni olyankor, amikor rosszalkodunk. Az öszvér büntetett, Borbély Feri ordított, én meg álltam és vigyorogtam. Amikor a szerencsétlen borbély meglátott, elkezdett üvölteni, hogy döfjem azonnal bele a vasvillát az átkozott ördögfajzatba. Én még egy ideig nézegettem őket, amíg az agyamig eljutott, hogy ennek fele sem tréfa, elvettem a vasvillát és a nyelével egy nagyot húztam az öszvér hátsó felére. Erre megijedt és kiengedte áldozata gallérját a szájából. Úgy szaladt ki Borbély Feri négykézláb az istállóból, mintha a tüzes pokolból kergette volna ki hatvanhat fekete szamárfülű ördög. A nagy üvöltözésre megjelent nagybátyám is az udvaron. Első reakciója nagyon hasonlított az enyémhez: ahogy mesélte Borbély Feri a történteket, úgy szélesedett Sanyi bácsi arcán a vigyor. Miután a sötétképű figaró befejezte a beszédét, visszatért a bátorsága is, így elindult nagy bőszen vissza az istállóba, hogy ő most rögtön leszúrja a vasvillával azt a "vadszamarat". Sanyi bácsi az elején nevetve próbálta lebeszélni, de amikor látta, hogy a társa cseppet sem tréfál, erővel tartotta vissza attól, hogy lemészárolja a szerencsétlen állatot.  Majdnem összeverekedtek az istálló ajtaja előtt, de a vékonydongájú borbély hamar rájött, hogy nem sok esélye lenne Sanyi bátyámmal erőszakoskodni, így megszégyenülten és kocsis módjára szitkozódva hagyta ott a vállalkozást csapostól, papostól és öszvérestől...


Miután elment, Sanyi bácsi jókedvűen megkérdezte az összegyűlt bámészkodókat: hát most mondjátok meg miért hibás az a szegény állat? Mi tanítottuk a magunk igazára eleget, s ő a mi módszerünket olyan jól eltanulta, hogy most ő akar megnevelni minket a maga igazára. Nem is lett többet Sanyi bácsinak társa a kupeckedésben, és Borbély Ferit sem láttam azóta a környéken. Hogy tanultak-e valamit abból, amit az öszvér próbált nekik tanítani, ki tudja. Egyet azonban biztos megtanultak: nemcsak a közös lónak, de a közös öszvérnek is túros a háta, még Zilahon is.  

2011. augusztus 16., kedd

Rozsda-szakadék




Hát, itt már voltunk tavaly Péterékkel, de most, mire visszajöttünk, a gödör (szakadék) képe kissé megváltozott, állítólag állandóan változik a talajerózió miatt. Valamikor, néhány évvel ezelőtt Bear Grylls, a Túlélés Törvényei című Discovery-sorozat sztárja is forgatott itt egy epizódot. Az egykori SAS (brit hadsereg különleges egysége) katona, a legfiatalabb brit Everest-mászó, a kalandor, aki 3 helyen eltörte a hátgerincét egy ejtőernyős-baleset során, így nyilatkozott Erdélyi utazásáról: Ez Európának egy rejtett kincse. A világ néhány legnagyszerűbb  hegymászó útvonala és hegyvidéke található itt.






A Felsőőrtől kb 20 kilométerre található Padis Nemzeti Park része a Rozsda-szakadék. A Vertop hágó (1140m) vízválasztó az Aranyos és Fekete Körös között. A DN75-ös út 27+700-as kilométerénél elhagytuk az utat és megkezdtük a kb. 50 perces mászásunkat. Egy fenti tisztáson megláttuk a nyerget. Felértünk, és újból meglepődtünk: alattunk a 450 m széles és több mint 100 m mély Rozsda-szakadék! A meredek suvadékok mind a gödör közepe felé irányulnak, ahol a búvópatakokkal, barlangokkal  teli Száraz-völgy (Valea Seacă) patak csordogál. A gödrön túl, 4 km-re van a Flóra rét, a messze fehérlő sziklák pedig a Galbina-szirt sziklái.





A hasadék a Száraz-vögyet lezáró hegycsúcs gerincéig ásódott ki. Felszínén az aktív erózió következtében a kvarcit rétegek váltak láthatóvá, melyek jellegzetes lilás-vöröses színe miatt kapta ez a képződmény a megnevezését: leginkább talán egy hegyoldalban tátongó hatalmas sebre hasonlít. Hegyes sziklaélek igazi pengeként hasítják több részre a teret, és a középpont tájékán egy vízmosásban találkoznak. Ez a vízmosás tulajdonképpen a Száraz-völgy forrása, hatalmas ugratói szinte lehetetlenné teszik ennek a szakasznak a bejárását. Fokozza a hely érdekességét, hogy az erózió nap mint nap dolgozik, így a Rozsda-szakadék folyamatosan bovül. Csupán 80 évvel ezelőtt keletkezett, és a régi térképek a szakadékot még csak apró vályúként jelenítik meg.



2011. augusztus 15., hétfő

Patrahaitesti vízesés




A Patrahaitesti-i vízesés (másik román neve Bucsinis) a Fehér megyei Aranyosfő (Arieseni) község fennhatósága alá tartozó Patrahaitesti falu környékén található. A vízeséshez vezető út a Patrahaitesti (ejtsd: Pátráhájcésty) nevű tanyáról indul, ide kora tavasztól késő őszig autóval is fel lehet jutni. A tanyán található "falumúzeumtól" kb. 2 kilométerre zúdul le a vízesés 15 méter magasról. A tanyáról piros pont jelzésű turistajelzés vezet a vízeséshez. A helybéliektől is nyugodtan lehet érdeklődni a vízesésről, szerintem alig várják, hogy valaki útbaigazítást kérjen tőlük. Állítólag ez a vidék tavasszal a legszebb, amikor a hóvirágok és a kikericsek virágzanak, ilyenkor a vízesés hozama is sokkal bővizűbb.






This waterfall is located in the Patrahaitesti village, Arieseni, Alba county. To reach the waterfall you have to climb from the center of Arieseni to the small village called Patrahaitesti. From spring to late fall you can get here even by car. Falls is located 1.5 km from the village of Patrahaitesti. Follow the red dot marked trail from the museum to reach the waterfall. You can also ask locals for directions to get to the waterfall - they are happy to answer - if they understand your question. (ask for kəska:də) The waterfall has over 12 meters high and consists of two steps. It is recommended to visit the place during Spring, when Snowdrops and Spring Crocusses blossom and Bucinis creek has a higher flow, at that time the waterfall is most spectacular.



Múzeum, fakürt és vízesés






Harmadik aranyosvölgyi tartózkodásunk során úgy döntöttünk, hogy felmegyünk egy Patrahaitesti nevű tanyára, ahol hallomásból tudtuk meg, hogy van egy gyönyörű vízesés is, meg hogy általában a hely is nagyon szép. Szóval elindultunk autóval azon az úton felfelé, amerre a Nagy-Bihar csúcsra lehet felmenni, aztán olyan két kilométer után az út elválik ott, ahol egy jelzőtábla is ki van téve: PATRAHAITESTI-CASCADA-MUZEU. Ott mi eltértünk a nyíl irányába, vagyis balra. Ezzel a kezdetlegesen összehevenyészett felirattal még néhányszor találkoztuk útközben, majd olyan öt kilométer után egy útkereszteződésnél a jelzés jobbra-fel irányított, míg az addigi gidres-gödrös szekérút folytatódott előre. Egyes fokozatban felkaptattam harminc-negyven métert mire egy szűk kanyar következett balra és - láss csodát - bent is voltunk egy falusi ház keskeny és hosszú udvarán :D.







Egy jóltáplált parasztasszony kedvesen integetett nekünk az ajtóból: hájdác, hájdác. Hát nem tudom eléggé hűen ecsetelni meglepetésünket, ahogy ott ültünk az autóban és azt sem tudtuk, hol vagyunk. Kiszálltam az autóból, M. még habozott egy kicsit, aztán végül megtudtuk, hogy a Patrahaitesti-i múzeum udvarán vagyunk, s ha már itt vagyunk menjünk be nyugodtan... Hát be is mentünk, aztán az minden volt csak múzeum nem. A saját házukat nevezték ki múzeumnak, a kályhán rotyogott az ebéd, a nagymama az ágy szélén üldögélt és a megterített asztalon áfonyapálinkás flaskó és poharak várták a kultúrára kiéhezett múzeumlátogatókat. Az egyik szoba szuvenírüzletnek volt berendezve, tele gyenge minőségű "népművészeti" lommal. Nagyon furcsán éreztük magunkat ebben a múzeumban.




IGENÁM, DE:
Rövid múzeumlátogatás után vendéglátónk kivitt a hátsó ajtón egy gyönyörű dűlőre, elővette tulnik (más helyeken bucsum) nevű kétméteres fakürtjét és elkezdte fújni. Hát nagyon kellemes meglepetés volt, csak ennyit mondhatok. Sokáig fújta nekünk a különböző jelentésű dallamokat (gyülekezőket, riadókat, legényhívogatókat, stb.) mi pedig mindezek ellenére remekül éreztük magunkat, hiszen eddig senki semmilyen hangszeren nem tartott magánszólót nekünk. A múzeumlátogatás és a kürtölés is ingyen volt, csak éppen pofánk nem volt anélkül eljönni, hogy valaamennyi pénzt otthagyjunk. Így vásároltunk két méregdrága fakanalat és elindultunk a vízeséshez. Arról lesz egy másik bejegyzésem.


2011. augusztus 14., vasárnap

Vércsorog és ami fölötte van



Az Aranyosfő (Arieseni) melletti Vércsorog vízesésnél immáron másodszor jártunk, ugyanis tavaly egy geoládát rejtettünk ide és most akarva-nem akarva fel kellett mennünk ládaellenőrzésre. Persze viccelek: a Vércsorog-túra tulajdonképpen egy kellemes séta gyönyörű árnyékos fenyőerdőben, alig 4-5 kilométeres, lassan emelkedő szekérúton. Ezt a túrát mindenkinek ajánlom, aki Aranyosfőn vagy környékén tölt hosszabb-rövidebb időt. Ja és a geoládánk megkeresését se hagyjátok ki: nagyon szép helyen van és csak egy GPS-vevő és egy geocaching regisztráció szükséges hozzá...

 

Szépsége miatt a Vércsorog vízesés környékét tájrezervátummá nyilvánították. A 15 méteres, egyetlen lépcsős vízesés hatalmas vájatot ásott ki a sziklában. A viszonylag fiatal Vércsorog patak a Zengőkő alatt ered (1658m), völgye meredek részekkel szabdalt. Nevét a háttérben levő sziklafal színe miatt kapta. Nagyvárad felől jövet Vertoptól hét kilométerre egy sárga kör jelzésű erdészút indul jobbra, ez vezet a vízeséshez. A kör turistajelzés általában forráshoz vagy ivóvízvételi helyhez vezető út jelzése, de ebben az esetben - mivel ugyancsak vízről van szó - teljesen képbe illő.





A geoládát leellenőríztük, a helyén volt, sőt ahhoz képest, hogy egy telet kihúzott egy mohás földnyúlvány alatt, igazán jó állapotban volt. Ezen felbuzdulva továbbindultunk az úton felfelé, a Zengőkő irányába. Persze nem jutottunk fel az 1618 méteres csúcsra, de egy nagyon meredek úton mentünk fel és láss csodát: az idei hiribegombatartalékunk 90 százalékát itt szedtük le másfél óra leforgása alatt. Nos Felicis Boletus Edulis, Gratias. A vízesés fölötti út végén az alul látható nyári szállás látványa tárult elénk. Innen fordultunk vissza, miután jóétvággyal meguzsonnáztunk.



2011. augusztus 13., szombat

Lómező, avagy Poiana Horii



Immár harmadik alkalommal megyünk hosszabb-rövidebb időre nyaralni az Erdélyi-Szigethegységbe, és eddig mindannyiszor megálltunk Lómezőn, vagyis Poiana Horii-n gombászni. Mert M. imád itt gombászni... Gondolom azért mert mindig talál itt rókagombát. Hát az idén nem sokat talált, pedig ezen a helyen rengeteg moha termett még ebben az évben is.



 


Lehet nem is itt kellene megemlíteni, de ez volt az a falu, ahová a II. Bécsi döntés után a jósikafalvi (Belis) és a havasnagyfalusi (Marisel) parasztok a nagy magyar terror elől átmenekültek. Vagy ha nem is tették, most menekültekként pózolnak és komoly segélyekért folyamodnak a román államhoz, miszerint etnikai menekültek voltak annakidején. Szóval ez Lómező, vagyis Horea Tisztása...