Tarnicai vízgyűjtő

.

Vasárnap Péterék felhívtak, hogy nem-e lenne kedvünk kimenni Tarnicára, mert ők már péntek óta kinn vannak és csak kettejükre maradt a főnöküknek a nyaralója. Na most itt tudni kell azt, hogy az utóbbi 20 év alatt a tarnicai gyűjtőtó egy régi-újgazdagokból kialakult zártkörű csoport magántulajdona lett ... mindazok akik annakidején csak úgy kijártak a tópartra halászni vagy fürödni elmaradoztak, mert ma már egyszerűen nem lehet a tavat megközelíteni a körülötte lévő beépített telkektől. Őszintén szólva én nem is igazán szeretek oda kimenni: annyira idegennek és betolakodónak érzem ott magam a sok orvos, ügyvéd és sikeres üzletember telke között, hogy attól félek valaki még magukfajtának tekint és kezelésért, tanácsért vagy kölcsönpénzért fordul hozzám :). Persze kezelést és tanácsot is adhatnék bármelyiküknek ...

.

.

Szóval kimentünk, és rövid reggeli után uszályra szálltunk és kitutajoztunk a tóra. A tarnicai magántutajokat nagyjából úgy kell elképzelni mint két valamilyen tetszőleges méretű fémszerkezetre hegesztett gáztartályt aminek a felszíne le van padolva. Akkorák is vannak, amelyekre egy kisebb ház is ráférne, sőt felszínen is tartaná azt. A szóbanforgó tutajra egy kis egyenáramú (akkumulátoros) csónakmotor volt szerelve, amely lehetővé tette a navigációt evezőlapátok nélkül is. A tutajjal együtt járt egy egyszemélyes műanyagcsónak amit aztán kisajátítottam magamnak és onnan játszottam el Az öreg halász és a tengert.

Hemingway fentemlített kisregényével Pulitzer díjat fogott ki, én azonban az alakításommal csak a Péter édesapját akasztottam meg, félórát elkínlódtunk amíg rájöttünk, hogy az ingujjából a horgot nem lehet kivenni anélkül hogy az ingét elvágjuk. Szerencse, hogy nem a bőrébe kapott bele a horog. Merthogy a tarnicai tavon úgy kell halászni (ezt most tanultam), hogy a csónakból-tutajról a part felé kell nagyot hajítani a horoggal, aztán gyorsan magad felé tekerni a zsineget aminek a végén van valami furcsa mozgó figura amiről a halak azt hiszik hogy szitakötő (?) és utánakapnak, felakadva a horogra. Ilyen egyszerű. Csak Tóni bácsi ült rossz helyen. Többet aztán nem is mertem dobálózni, inkább csónakba száműztem magam s onnan aztán nyugodtan horgászhattam. Végül ki is fogtam is egy vézna sügért (?) amit gyorsan visszadobtam mielőtt valaki meglátott volna vele.

.

A folyó, amiről itt beszélünk csak tévesen Szamos, hiszen a Szamos igazából Désnél alakul ki a Kis- és Nagyszamos egyesüléséből. Kolozsváron is csak a Kis-Szamos folyik át, ez pedig nem sokkal a város fölött, Gyalunál alakul ki a Hideg- és Meleg-Szamos találkozásából. A tarnicai duzzasztógát tehát a Bihari-hegység belsejéből fakadó Meleg-Szamos egyik mesterséges tava. A 215 hektárnyi vizet felfogó ívalakú gyűjtőgátat 1974-ben adták át, elsődleges célja a 45 megawatt teljesítményű vízierőmű segítségével előállított energia szolgáltatása volt. A gát magassága 97 méter, a felső hossza 237 méter és 70.000.000 köbméter vizet képes felfogni. Szóval itt voltunk horgászni és egyáltalán nem estem hasra tőle. Mert keserű szájízzel gondolok rá és nem tudok belenyugodni abba, hogy egykori és mostani opportunisták bekerítettek egy olyan helyet ami tulajdonképpen nem az övék, de sajnos a kerítések miatt már legkevésbé a miénk.

Kurt Vonnegut: Galápagos

Az első Vonnegut-regényemet - persze mi mást, mint az Ötös Számú Vágóhíd-at - 2007-ben olvastam először, pontosan abban az évben, amikor Kurt Vonnegut nyolcvannégy éves korában elhunyt. Nekem bezzeg fogalmam sem volt róla akkor, hogy meghalt. Akkoriban hallottam róla először. Az akkor olvasott Schlachthof Fünf főhőse, Billy Pilgrim a Tralfamador bolygó lakóitól tanulta azt, hogy életünk nem egymást követő események láncolata - ahogy azt mi látjuk - hanem minden egyes pillanata egyszerre létezik, múlt, jelen és jövő egyszerre meghatározott és mint eleve létező megváltozhatatlan. Valahányszor valakinek a haláláról hallanak, a tralfamadoriak megvonják vállukat és így szólnak: „And so it goes”. Vonnegut tehát - most tudom meg - meghalt, még mielőtt olvastam volna tőle valamit. Így megy ez.

.

.

Vonnegut, azt mondják a kevésbé termékeny írók közé tartozott: tizennégy regény, háromkötetnyi elbeszélés, pár esszé- és visszaemlékezés-kötet fűződik nevéhez. Ez azonban írói értékén semmit nem változtat. Humanista (szekuláris humanizmus) világnézete, bölcs társadalomkritikája, kritikus, de ugyanakkor a kíméletlenségig őszinte egyénisége, szarkasztikus humora, és sajátos hangulat- és világteremtő képzelete vitathatatlanul a legnagyobb hatású 20. századi irodalmi egyéniségek közé emelte. Ellenlábasai szerint alapvetően kommunisztikus, Amerika- és kereszténységellenes eszmeisége – népszerűségével párosulva – felelőssé tehető a 20. század végének amerikai társadalmában bekövetkező morális válságért. Magyarul valamennyi regénye, két-két önéletrajza, elbeszélés- és esszékötete is megjelent. Több regényét saját maga illusztrálta hanyag vonalvezetésű, egyéni rajzaival. 2007 április 11-én meghalt azon okból kifolyólag, hogy hetekkel azelőtt manhattani otthonában elesett és beütötte a fejét. Így megy ez.

.

.

Kereséseimre választ kapva hiderült, hogy a Galápagos egyszer már megjelent magyarul, ki tudja miért Második édenkert címen, 1993-ban. A regény főhőse és első személyű elbeszélője Vonnegut képzeletbeli alteregójának, Kilgore Troutnak a fia, sőt annak szelleme. Ez itt nálam kissé komplikált, de Vonnegutnál valamivel tisztább (legalábbis egy idő után). A történet 1986-ban kezdődik, amikor egy pénzügyi válság során elfogy a világ pénze (ismerős, nem? ). Annyira elromlik a helyzet, hogy az emberek egymás ellen fordulnak a mindennapi betevő falatért, mindaddig amíg maga az emberiség teljesen kipusztul a Földről. Illetve kipusztulna, ha egy kis csoport felfedező szellemű regényhős nem szenvedne hajótörést a Galapagos szigetcsoport Santa Barbara nevű szigetén, ahol aztán elkezdődik az evolúció legmagasabb foka (Vonnegut szerint), az involúció. Tehát mindenki meghal, csupán véletlenségből van az, hogy néhányan nem. Így megy ez.

.

.

A regény (hát jó, akkor Kilgore Trout fiának szelleme) elmeséli, hogy a katasztrófa után mi történt az emberiséggel. Egymillió év múlva az emberek agyveleje igen kicsiny térfogattal fog rendelkezni, testüket szőr fedi, végtagjaik elcsökevényesednek, és Galápagos szigetén élnek majd, tengeri hallal táplálkoznak, és, jól fogózz meg: most először kerül az emberiség olyan állapotba, amikor elégedett sorsával. Vonnegut szerint az emberiség legnagyobb ellensége az a túl sok agyvelő amivel rendelkezünk - tehát a fejlődés mértéke nem igazán tud lépést tartani velük, ezért van annyi szörnyűség és háború. A regény olvasása során olykor meg kell állni néhány pillanatra, hogy beérjen és aztán magával ragadjon a történet, tehát a Galápagos semmiképpen nem egy könnyű olvasmány, de aki már olvasott Vonnegutot, annak talán könnyebben megy. Most már akkor azt hiszem Vonnegut is bekerült a klasszikusok közé, mert meghalt. Így megy ez.

.

.

Egymillió évvel ezelőtt még a legszegényebb államnak is olyan arzenálja volt, amelyet ma senki sem tudna megtervezni. Többé senki nem ilyen okos. Igen, és egymillió évvel ezelőtt folyton használták is a fegyvereket. Amikor én éltem, egyetlen nap sem múlhatott el úgy az egész bolygón, hogy egyszerre legalább három helyen ne háborúztak volna. (. . .) A mai ember jámbor és kiegyensúlyozott. Miért? Mert az evolúció levette róla a kezét. A Galápagos-szigeteken ugyanis létrejött az első, sorsával elégedett emberi kolónia. Most már magam is úgy vélem, az univerzum ezen alkatrésze, a Föld, örökkön-örökké eljár tengelyén. Ma, és míg világ a világ. Mellesleg, a ma élő emberek is körülbelül ugyanannyit nevetnek, mint a hajdaniak, pedig összezsugorodott az agyvelejük. Napoznak kint a fövenyen, egy rakáson. Valamelyikük elfingja magát. Erre mind csak nevet és nevet, majd megszakadnak. Akárcsak egymillió évvel ezelőtt. Így megy ez.