2009. augusztus 31., hétfő

Fekete-tenger 2: Cap Aurora



Összesen 6 éjszakát töltöttünk a California szállodában Cap Aurorán, végigjártuk az összes környező üdülőhelyet, végigkóstoltuk az összes utunkbaeső "placintaria" suberekjét, baklaváját és dobrudzsai palacsintáját, mindennap fürödtünk és napoztunk, úgyhogy szerintem egy jólsikerült nyaralás volt. Esténként kimentünk aeroszolozni a partra, nagyokat sétáltunk. Kipihentük magunkat. M. egész nyáron elsőfokú tanári dolgozatát írta, én (a válság miatt) nem öltem meg magam a munkahelyemen, de a semmittevés is fárasztó, szóval ránkfért a pihenés...
.

A táska, amit a kezemben tartok, az a Pobeda. Egy nagyon kedves németországi ismerősünktől kaptuk ajándékba miután valaki harminc évig őrizgette egyik repülős utazása emlékeként. A táska hosszas asszociációk során vívta ki becsületét, illetve kapta furcsa nevét. Ugyanis: én amikor megláttam, rögtön ki akartam vágni a szemétre. Hiszen ki indul el 2009-ben egy olyan táskával, amilyennel az 1972-es müncheni olimpiára érkezett Kelet-Berlinből az Aeroflottal Werner Schmidt, a nagyreményű drezdai gerelyhajító. Végülis a táskát nem dobtuk ki, ám amikor a tengerre készültünk és minden be volt már csomagolva, eszembe jutott, hogy kimaradt az ugyancsak valahonnan átörökölt korabeli Pálma magyar agyonfoltozott gumimatracunk. Hogy ne kelljen a csomagokat átrendezzem, betettem ebbe a táskába a gumimatracot, "lehet jól fog - az autóba befér" alapon.



Amikor megérkeztünk a tengerpartra, a táska és a gumimatrac ázsiója hatalmasat ugrott. Szabadságon ugyanis az embernek mindent szabad és mindent illik, amit otthon nem. Rájöttünk, hogy a táska multifunkcionális: ha szemerkélt, az ernyőt lehetett beletenni, ha csak kimentünk valahová egy pulóvert tettünk bele, amikor pedig a partra mentünk akkor a szkubafelszerelésemet vittem benne. Reggelente levittem benne a rezsót az autóba, hogy ne lássa meg a takarítónő. Rájöttem, hogy milyen minőségi táska lehet is ez, hogy annyi év után az összes cipzárja működik és sehol nem bomlott ki rajta a varrás. Mondtam is M.-nak, hogy ilyet nem gyártanak már, erre rögtön jött a következő asszociáció, a Majak magnó és az egykori szovjet ipar örökre szóló termékei. Hát így lett Pobeda a táskából és hat napon keresztül mindenhová sokkal büszkébben cipeltem magammal, mint szegény Werner Schmidt, a keletnémet gerelyhajítás büszkesége.



A román tengerpartot egyáltalán nem érintette a jelenlegi gazdasági válság. A román tengerparti turizmus húsz éve olyan egyre mélyülő válságban van, hogy szerintem az idei, globális válság semmivel sem ártott, sőt inkább használt neki. A románok közül - ha nem lett volna ez a válság - még többen töltötték volna idén szabadságukat külföldön, és egyúttal mindörökre megcsömöröltek volna az amúgy megszokott román tengerparti üdüléstől. Mert a román tengerpart most már csak a románoké. Senki nem igyekszik már külföldieket idecsábítani, mindenki tudja, hogy ez ilyen körülmények közt lehetetlen. Mindennek szolgáltatásnak, terméknek, élelmiszernek a minősége legjobb esetben közepes, árban viszont a jobban szituált konkurenciáéval vetekszik. Itt Bulgáriára, Horvátországra vagy Görögországra gondolok.



Mindenképpen rosszak a kilátásai a román tengerparti turizmusnak. Az egykor egykor főleg nudistatelepéről és sátoros üdülőjéről ismert Vama Veche mára inkább giccskereskedelmi központtá vált túlzsúfolt szeméttelep lett, Mangalia már rég egy elszegényedett kikötőváros, Jupiter, Venus, Neptun, Saturn inkább túlnépesített szemetes-zajos bazárokhoz hasonlítanak, mint a csendes bolygókhoz amelyekről nevüket kapták, a két Eforie és Costinesti egyszerű emberek igénytelen elmosottpartú szórakozóhelye lett, Mamaia pedig flancos újgazdagok manele-től dübörgő autóinak bemutatóhelyévé vált, rádásul sorompóval. Mindenesetre, bár ígéretünkhöz híven jól éreztük magunkat, nem hiszem hogy egyhamar viszontlátjuk egymást, román tengerpart...

2009. augusztus 30., vasárnap

Fekete-tenger 1: Cap Aurora


A transzfogarasi utat elhagyva, Rm.Valcea-Pitesti-Bukarest-Konstanca után megérkeztünk a román tengerpartra. Mint már egy másik bejegyzésben említettem, idén ennyire futotta, sőt még ez is nagy szó hogy egyáltalán ide eljutottunk, ahhoz képest hogy a válság miatt mennyivel kevesebb pénzt kerestünk mint tavaly. (Legalábbis én.) Mindenesetre mi már rég megtanultuk, hogy mindennek örvendeni lehet és kell, ami szabadidővel, családdal és közös programmal összefügg. Ezért elhatároztuk, hogy a román tengerparton is jól fogjuk érezni magunkat és ahhoz tartottuk magunkat.

A szálloda neve, ahol öt éjszakát töltöttünk Cap Aurorán, a Hotel California. Semmi köze az Eagles ugyanolyannevű számához, ami ráadásul nem is egy igazi szállodáról szól. Háromcsillagos, elegáns és aránylag kényelmes szálloda volt, legalábbis román tengerparti viszonyokhoz képest. Ez a szálloda a Cohotels csoport tagja, az ő tulajdonukban van még a szemközti Delta Hotel is. A két szálloda érdekesen kiegészíti egymást: A Delta szebb, de a Californiának szebb a kilátása. A Deltának van vendéglője, a Californiának szabadtéri medencéje. A Deltában van wireless, a Californiában szauna. A szállodacsoport vendégei mindkét szálloda előnyeit egyaránt élvezhetik. Mi például a Deltába jártunk esténként email-jeinket leolvasni.



Mint minden talpalatnyi föld ebben az országban, maga a Fekete-tenger partja is dicső múltra tekint vissza : Görögök, rómaiak, törökök, tatárok, sőt még avarok is éltek és virágoztak itt. 1878-ban a vidék Dobrudzsával együtt Románia uralma alá került, és a nagyszámú betelepülőnek köszönhetően például az alig ezernyi lakosú Mangalia mára 40.000-es lélekszámú várossá nőtte ki magát. A második világháborút követően néhány évig katonai övezetté vált a környék, persze az idegenforgalom teljes megszüntetésével. De 1954-től a kommunista vezetés újból engedélyezte a turizmus beindítását, az ezt követő két évtizedben sorban nyitották meg kapuikat az üdülőtelepek Mangalia körül: Jupiter, Olimp, Neptun, Saturn, Venus és Cap Aurora.



A Fekete-tenger vizének hőmérséklete általában alacsonyabb, mint a Földközi-tengeré, mivel télen az északi szelek nagyon lehűtik. A téli hónapokban többször megtörténik, hogy az északi partokon és a Duna torkolatánál is befagy a víz és a hajózás is szünetel, sőt olyan feljegyzésekról is tudni vélünk, amikor kivételes években (401-ben és 762-ben) az egész tenger felszínét jég takarta. A vízállás magassága nem mindig egyforma, hanem az évszakok szerint változik. Májusban a nagy folyók torkolata közelében, júniusban pedig a távolabbi helyeken éri el a legnagyobb magasságot. Az alacsonyabb hőmérséklet miatt van az, hogy amíg a görögök, törökök, horvátok 4-5 hónapra tervezik a tengerparti évadot, a román szezon leginkább július és augusztusban zajlik le. Persze ezt a befektetők is tudják.



Ahhoz képest, hogy augusztus vége volt, sőt nyaralásunk kissé átnyúlt szeptemberre is, az időjárás eléggé kedvező volt. Ennek ellenére úgy döntöttünk, többé nem halasztjuk ilyen későre a tengerparti vakációzást. Mindenen rajta volt már a szezonvég bélyege: a szél erősebben fújt, kétszer is esett az eső, a butikok a maradékot árulták és a butikosok utolsó nekifeszüléssel próbáltak a visszajáró pénzzel átverni. Valahol olvastam, hogy jelenleg a román tengerpartnak csaknem a fele olyan cégeknek van bérbeadva, amelyek "megfeleltek bizonyos kritériumoknak". A strandolók számára azonban szabadon használható minden partszakasz, beleértve a szállodák által bérelteket is. A partszakaszok bérbe adása a Román Vízparti Igazgatóság hatáskörébe tartozik. Az ő feladatuk megtisztítani a partot a kisodort moszatoktól, a parton hagyott szemét összegyűjtésének megszervezése pedig a szállodatulajdonosokra hárul. Hát...


Cap Aurora, ahol mi nyaraltunk, a román tengerpart legújabb üdülőhelye. 1973 nyarán avatták fel, miután éveken keresztül dolgoztak azon, hogy a köves-sziklás partot mesterséges öblökkel a munkásosztály (vezetőinek) paradicsomává alakítsák. Azért a kommunisták sem voltak annyira hülyék, hogy a szocialista versenyben elért eredményekkel rendelkező esztergélyosokat idecsődítsék, azoknak jó volt Eforie, Costinesti vagy Jupiter. Cap Aurora 1989-ig a maga drágakőnevű szállodáival (Agat, Rubin, Diamant, Topaz, Onix, Opal, stb.) kizárólag külföldi vendégek és belföldi pártaktivisták apanázsa volt. A renszerváltás utáni talajerózió és a politikusok közömbössége miatt a Cap Aurora-i mesterséges tengerpart ma már csak egy szép emlék. Nyaralni lehet itt, sétálni is lehet a parton, de fürödni sajnos nem. A part sziklás, a víz sekély és hullámos. Szerencsére mi autóval voltunk, abba minden reggel beültünk és 3-4-5 kilométert autóztunk Mangalia irányába, ahol aztán volt olyan partszakasz, ahol fürödni is lehetett.

2009. augusztus 29., szombat

Transzfogarasi út 2: Vidraru-Corbeni

.
A Bâlea-tó mellett alig száz méterrel továbbhaladva befutottunk Románia leghosszabb és legmagasabban fekvő alagútjába, a Transzfogarasi-alagútba. Az alagút 2042 m magasságban vágja át a Fogarasi havasokat. Az 1969-1974 között katonai célokra épült alagút magassága 4,4 méter, szélessége 6 méter és egy egyméter széles járda is van gyalogosok számára. Nincs benne világítás, sem mesetréges szellőztetés, bennem az áthaladás enyhén klausztrofóbiás érzést keltett. A levegőztetése állítólag természetes úton megoldott, hiszen igen erős a légáramlat benne, nem is csoda: amikor átértünk a másik oldalra az éghajlat megváltozott, a hőmérséklet legalább 4 fokkal melegebb lett.
.
.
A hegy túlsó oldalán a már megszokott szerpentines út vitt tovább, persze ezúttal lefelé. Mivel a kanyargást megszoktuk, a tájat kezdtük figyelni, akkor vettük észre ezt a mini-vízesést, amely pontosan úgy nézett ki, mintha a kispatak a sziklák közül fakadt volna. Maga a transzfogarasi út éppen ezért több szakaszon veszélyes: a vízszivárgások miatt (is) bármikor kőomlás következhet be. Ezért van az, hogy a transzfogarasi utat csak nappal vehetik igénybe a gépkocsivezetők, este 9 és reggel 7 óra között tilos a közlekedés. Én ezt teljesen megértem: a legszebb és legmelegebb nyári éjszakán sem szeretnék ezen az úton valamilyen műszaki okból elakadni.
.
.
Az út tehát továbbra is kanyargósan ereszkedik lefelé a Vidraru-tóig, ám amikor a szédelgés enyhülni kezd, akkor már érdemes jobboldalt odafigyelni a fák között olykor kibukkanó gyűjtőtóra. Nagyszerű látvány. Tizennégy kilométernyi tópart után elértük magát a gátat, Románia első ívesvesgátját. A Vidraru völgyzárógát az Arges folyón épült 1965-ben, magassága 166,60 méter (összehasonlításképpen több mint 60 emelet), a tetején mért hossza pedig 305 méter. A gát tetején mért vastagsága 6 méter (elfér 2 nagyobb autó is egymás mellett), az alapja viszont 25 méter (8 sávos autópálya). Optimális körülmények között a tó területe 870 hektár (66 darab kolozsvári sétatér) és a gát majdnem félmilliárd köbméter víz tárolására képes. Ha minden vizét fürdőkádba töltenénk, minden második földlakó megfürödhetne egy kád tiszta Arges-Vidraru-vízben.
.
.
A kommunizmus szimbóluma, a villamosság műemléke a gát folytatásában egy hegycsúcs tetején látható: hatalmas Prométheusz, amely Constantin Popovici szobrászművész (számomra kétes értékű) alkotása. A tó vizét ugyan elektromos áram előállítására használják, de a Vidraru gát az extrém sportok kedvenc találkozóhelye is. Itt állították fel ugyanis a legmagasabban lévő bungee-jumping kiugrópályát. E "sport" szerelmesei a gumírozott kötél segítségével 166 méterről ugorhatnak potom 100 euróért. Erre még rá lehet számolni 5-10 euró tiszta alsóneműt is:) Mi extrém sportok iránti érdeklődésünkben másnap visszamentünk a tó túlsó végéhez (legalsó kép), itt "sétahajók" is közlekednek kellemes hajókázást kínálva furcsanevű hattyúnyakú bárkákon. De bérelhetőek vízibiciklik, csónakok, és halászladikok is. M. és én egy lyukas vízibiciklivel kalimpáltunk egy ideig, de a kifizetett időpont előtt már kikötöttünk, ami biztos-biztos alapon. Éppen eléggé extrém volt számunkra ez is.
.

.

Ha útközben megálltunk volna mindenhol, ahol most utólag érdemesnek találnánk megállni, valószínűleg másnap sem értünk volna az előre lefoglalt panzióba. De én most megpróbálom követni azon út természetes sorrendjét, ami Erdélyt Havasalfölddel köti össze. A következő megállónak Vidraru után mindenképpen Căpățâni faluban kellene lennie (mi ide is csak másnap tértünk vissza). Az Arges folyó felső szakaszán ugyanis, a jelenlegi Căpăţâni település határában a XIII század környékén előbb egy előörs, majd később egy legendákba burkolózott vár épült: Poienari, amelynek első írásos emléke 1453-ra tehető. Az elnyújtott formájú 2-3 méteres falvastagságú, 5 védőtoronyos erődöt állítólag csupán egyszer, 1462 nyarán támadták meg a törökök. Ehhez is olyan (román) történelem kellett, amelynek szelei még a bástyáikat is elkerülték. A várfal északi része 1915-ben, földrengéskor dőlt le :)

.


.
Nahát én itt nem fogok belemenni a modern legendaírók kedvelt játékába, hogy ki építette és ki támadta ezt az ún. várat. 1480 lépcső megmászása után ugyanaz volt az érzésem, ami Visegrádon is: becsaptak. Minden fel van újítva, (majdnem) semmi az eredeti épületből nem maradt, betonnal és malterrel kirakott tégla- és kőfalak megbámulására csalogattak ide. Nagyon-nagyon nehezen másztam meg a kilencvenhárom emelet magasságba vivő lépcsőfokot, ugyanis nem standard magasságúak és a köztük lévő pihenők hossza is változik. Amikor támolyogva felértem és megláttam a várat (ahol apropó: belépőt kell fizetni) tényleg átverésre gondoltam. De amikor lenéztem és megláttam az alattunk kitárulkozó völgyet, arra gondoltam: ezért a látványért holnap is, holnapután is érdemes lenne újra felkutyagolni ide.
.


.

Végül megérkeztünk célpontunkoz, a Curtea de Arges előtt 20 kilométernyire fekvő Corbeni községbe, ahol harmadik telefonbeszélgetésre megtaláltuk a lefoglalt panziónkat. A szokásos reklám akkor következzen itt: Pensiunea Tiuta Corbeni. Nagyon tetszett. Mindenkinek tiszta szívből ajánlom. Az első, legkellemesebb benyomásunk az volt, hogy minden vadonatúj volt: maga a panzió, a bútorzat, a fürdőszoba és a (közös) konyha is. Mint utólag megtudtuk, minden berendezési tárgy az Ikeából származott, ugyanis az egész panzió európai uniós pénzekből épült. Ami viszont a legtöbbet nyomott a latban, az a szoba ára volt: 15 euróért egy éjszakára ugyanis máshol sátorhelyet kínálnak. Hiába, a pénz nagy úr, a válság azonban még nagyobb.

.

2009. augusztus 28., péntek

Transzfogarasi út 1: Kerc-Bilea-tó


Mindig volt egy hiányérzetem (legalábbis amióta autót vezetek), hogy még sosem jártam a híres-hírhedt transzfogarasi úton. Több ismerősöm, munkatársam mesélte annakidején, hogy milyen fantasztikus látványt nyújt ez az útszakasz, de nekem eddig nem volt alkalmam erre járni. Akkor most elmesélem, végülis hogy vetődtünk ide: Az idei NAGY gazdasági válság csupán annyit engedett meg nekünk, hogy a román tengerparton nyaraljunk (bár még ez is nagy szó volt ahhoz képest, hogy mások munkahelyeiket, autóikat vagy éppen lakásaikat vesztették el a válság miatt). Tovább: nekünk azért sikerült elmenni nyaralni idén, mert ha a válság a turistákat fájdalmasan érintette, akkor azokat, akik a turizmusból élnek, valósággal pofánvágta. Augusztus végére a turisztikai cégek olyan ajánlatokkal álltak elő, amikre a Keresztapában azt szokták mondani, hogy "an offer that one can't refuse". Így indultunk el tehát augusztus végén a tenger felé vezető úton egy olyan, a transzfogarason lévő panzióba megpihenni, ahová azelőtt eszünkbe sem jutott volna elmenni. Olyan árai voltak (15 euro/szoba) amit egyszerűen nem lehetett visszautasítani.





Persze a legnagyobb attrakció azért nem a panzió volt, hanem maga az út és a környék. A transzfogarasi út (7C jelzésű országút) a Fogarasi-havasok központi részén keresztül köti össze Alsóárpás (Arpașu de Jos) és Curtea de Argeş településeket. Az 1970-es években építették, 90 km hosszú, összesen 578 hídja és viaduktja van. 2042 m magasságig vezet fel, majd egy alagúton halad át a főgerinc alatt. Elhalad a Balea-vízesés telep, a Balea-tó és a mesterséges Vidraru-tó mellett. A Transzfogarasi út megépítése után megkönnyítette a hegység megközelítését, ezért nagyon sok turista érkezik ide. Az út lavinaveszély miatt csak nyáron van nyitva. A hóviszonyoktól függően októberben vagy novemberben lezárják és csak június elején, közepén nyitják meg újra.





A Moldoveanu és Negoiu hegycsúcsok között fekvő Bâlea vízesésnél lévő menedékház a transzfogarasi út első számú kötelező megállója, persze csak akkor, amikor Erdély irányából érkezünk. A Bâlea az ország legnevezetesebb magasszinti vízesése (1200 m magasságban), bár a víz 'csupán' 60 métert esik, a környező vidéknek és a jégkorszakra emlékeztető tájnak köszönhetően Románia leglátogatottabb vízesése. A vízesés nevét a hasonnevű tóból fakadó Bâlea patakról kapta, a patak alsó(bb) szakaszán található a fentemlített menedékház. Innen gyalog, jelzett turistaösvényen, illetve felvonóval is fel lehet jutni a 2000 méter magasságban lévő tóhoz.




Egyesek azt állítják, hogy a transzfogarasi út a "Kárpátok Géniuszának" megalomániájából született az 1970-es években, és hogy sok értelme nem volt, hiszen a közeli Vöröstoronyi szoroson át sokkal kényelmesebb út vezet át a Déli-Kárpátokon Havasalföldre. Én csak annyira emlékszem vissza gyerekkoromból, hogy a felnőttek beszélték: kiskatonák, politikai foglyok százai haltak meg ott. Akkor még a Dunacsatorna csak térképen meghúzott vonal volt. Talán a transzfogarasi út is úgy kezdődött, habár úgy tudom, hogy komoly hadászati szerepe is lehetett volna. Az út tehát erre vezet: Kerc, Cartisoara, Bâlea vízesés-menedékház, Bâlea-tó, Transzfogarasi alagút, Vidraru-tó és Curtea de Arges.



A Bâlea-tó (egyes források szerint magyarul Bilea) a Fogarasi-havasok legnagyobb tengerszeme, 2034 m magasságban. Felülete 46.508 négyzetméter, legnagyobb mélysége 11 m. Mint már tudjuk, mellette halad el a transzfogarasi út. A nagy turistaforgalom és a közeli menedékházak szennyvize miatt a tó egy ideje már teljesen elszennyeződött, a tó partján lassan járni nem lehet a kukoricacsutkáktól és cigarettásdobozoktól. Amíg ott voltunk, egyik (üresnek tűnő) menedékházból nagyon zavaró hangerővel szólt a zene. Parkolni már csak az úttesten lehetett, saját felelősségre. Szóval a tóval kapcsolatban annyi maradt meg bennem, hogy gyönyörű lehetett valamikor, ám a román "turisták" itt sem hazudtolták meg önnmagukat: mindenből, ami szép zsibvásárt csinálnak. Még valami, a természet olykor visszaüt: 1977 áprilisában olyan lavina keletkezett a tófalon, a Zerge-nyereg (2315 m) irányából, amely 23 embert sodort és temetett a tóba.


2009. augusztus 14., péntek

Budapest 9: Duna-korzó

.
Inkább az esti képek különlegessége miatt ragaszkodtam, hogy ezek felkerüljenek ide. Budapest by night. Vagyis magyarul: ami szép az szép. A képen látható Széchenyi lánchíd Budapest legrégibb és legismertebb hídja, a magyar főváros egyik fő jelképe. Építését gróf Széchenyi István kezdeményezte és báró Sina György finanszírozta. A Lánchíd volt az első állandó híd Pest és Buda között, a munkálatok 1839-ben kezdődtek, a kész hidat 1849-ben avatták fel. Tervezője az angol William Tierney Clark, a kivitelezés irányítója a skót származású Clark Ádám volt. Utóbbiról nevezték el az Alagút és a Lánchíd közötti teret (Clark Ádám tér). A hídfők oroszlánjait Marschalkó János lőcsei szobrászművész készítette.



Peter és Paul utolsó Budapesten töltött estéjükön is velünk akarták vacsorázni (fontos bejelentenivalójuk volt ;) így aztán a Dunapartot korzóztuk végig egy hangulatos vendéglőt keresve. A díszes kandeláberekkel ékesített, padokkal ellátott sétány körülbelül száz évvel ezelőtt épült ki, sétára és a Dunai panoráma élvezetére csábítva a turistákat és persze a budapestieket is. A mai korzó őse, a Duna déli szakaszánál telepített fasor, már több mint 200 éve megkezdte karrierjét a belvárosi plébániatemplom közelében ahol egykor a hajóhidat kikötötték. A jelenlegi sétány használatának szokása, mint minden jó dolog a mai Budapest életében a Millennium idején alakult ki.



Márai Sándor 1937-ben így jellemezte: "Mi ez a Dunakorzó? Egyelőre egy tucat kávéház, zenével, szép nőkkel, városias közönséggel, teraszokkal, s a hozzávaló csodálatos távlattal, a Várral, a Gellérthegy és a hidak látképével. Mégis mindezen túl, valami, amihez fogható ebben az összeállításban nincs sehol a világon. Ez a pesti kirakat, amely csillog és lebeg - mintha a Duna lebegtetné! - s egyszerre világváros és strand, egyszerre szalon és kikötő…" Végülis félórányi séta után a Dunacorso Étteremnél állapodtunk meg. Ennek az étteremnek az az 1871-ben felépült, négyemeletes, neoreneszánsz stílusú Thonet-udvar ad helyet, mely mára a Világörökség részeként védett műemlék lett. Az egykori bérpalota az egyetlen épület amely a régi híres Duna-parti szállodasor épületegyütteséből napjainkra fennmaradt.


.
A mai Dunacorso Étterem helyén százharminc éve mindig étterem vagy kávéház üzemel. A mostani étterem honlapja szerint a legelső a Szidon nevet viselte, majd ezt követte az Ulits kávéház. A vendéglátóhely életében jelentős szerepet játszott Paulin Lajos, a Negresco kávéház és a Prince of Wales étterem tulajdonosa, aki 1940-ben vette át az akkor már Dunacorsóra keresztelt kávéházat. Ennek egy részéből ő alakította ki az Ambassadeur luxuséttermet és bárt, melyek népszerű és jól menő üzletek voltak. 1971-től az éttermet az egykori legendás vendéglős, aki korábban a hűvösvölgyi Hársfa éttermet vezette, Schuch József vette át, az ő családja üzemelteti ma is. Én füstölt sajttal gratinírozott szűzpecsenyét ettem merlot mártással és zöldséges tagliatellével, utána pedig a Gundel palacsintának sem tudtam ellenállni :). Márai sem ehetett különbet itt hetven évvel ezelőtt.

2009. augusztus 2., vasárnap

Budapest 8: Dunaalmási találkozó


Állítólag az apósom tudott volna még egy ilyen nagyszabású rokoni találkozót megszervezni, amilyenen mi Dunaalmáson részt vettünk vasárnap. Apósom azonban több mint harminc éve nem él, így csak sejthetjük M. örmény gyökerű családjának gigantikus méreteit. Minden valószínűség és néhány rendelkezésre álló dokumentum szerint a Kirkósák ősei voltak egyike annak a száz örmény családnak, akik 1712-ben Szamosújvárt, Kelet-Európa első előre megtervezett városát alapították. Az igazság az, hogy fogalmam sincs róla, hogy házigazdáink, a megboldogult Szabó Laji doktor felesége és lányai mennyire fektetnek hangsúlyt a család eme örmény vetületére, de tény az, hogy a legtöbb jelenlévő vendég (rokon) örmény volt. Lehet, hogy a Szabó lányok nem is azok, hiszen M. eléggé távoli rokonai, mindenesetre ez a családi találkozó nagyon szép gesztus volt tőlük.


A találkozó tulajdonképpen kétnapos volt, de mi szombaton operáliában voltunk, így csak a vasárnapi ebédre értünk ki: angadsabur-leves volt és "örmény" lecsó. Sokan voltak a vendégek közt akik akkor ettek életükben először angadsabur-levest. Például én is. Ez a különleges leves a hagyománytisztelő örmény családok kedvelt levesétele. A klasszikus zöldséges húslevesbe fűalakú apróra szabdalt tésztát, illetve hússal töltött laska-tészta darabokat (egyes források szerint ez az ángáds) főznek. Ezt vegyítik tálaláskor forrón a tejfölos churuttal. A churut pedig egy közkedvelt örmény ételízesítő, állagát tekintve a leveskocka őse. Oltott tejből és vagdalt petrezselyemből készül, kúpalakúra szárított darabkákat állítólag a szamosújvári piacon is lehet vásárolni.



Ebéd után testületileg lementünk a Duna-partra fürödni. Dunaalmás ugyanis a Gerecse hegység lábánál, közvetlenül a Duna jobb partján, a tatai Öreg-tóból eredő Által-ér mellett terül el. A Gerecse hegység, mely mészkőből áll, csaknem a Dunáig húzódik. A falu Dunára néző lejtőit szőlők és gyümölcsösök borítják. A terület délkeleti része hegyes, a nyugati sík. Ez a síkság a Kisalföld legkeletibb része. A község területén feltörő langyos vizű, kéntartalmú források hasznosítására állítólag már a római korban odafigyeltek, a melegvizű forrás köré medencét, fürdőházat építettek. Nekünk a dunaalmási gyógyfürdőt már nem volt időnk meglátogatni, de remek gyógyhatással volt ránk a Dunában való fürdés is.




Dunaalmás Komárom-Esztergom megye északi peremén, a Gerecse hegység északi nyúlványainál található 1500 lakosú Dunaparti település. Tatabánya 17 km, Komárom 16 km, Tata 9, Almásfüzitő 4 km távolságra található. A hagyomány szerint a település környékén hajdan nagy almafaerdők voltak, s e almaligetekről nevezték el a települést Almás-nak. Vajda Julianna (Csokonai Lillája) 1798-ban költözött Dunaalmásra Lévai István "gazdagnak hitt" fakereskedő feleségeként. 1855-ben, 78 éves korában itt halt meg, 50 évvel élte túl az őt halálig szerető költőt. Kérésére a dunaalmási sírjába vele temették Csokonai búcsúlevelét és költő Lilla dalok című verseskötetét.

2009. augusztus 1., szombat

Budapest 7: Operalia 2009


Az igazság az, hogy amikor először szóbajött, hogy elmenjünk Budapesten az Operáliába, csak legyintettem. Semmi kedvem nem volt egy operaelőadóversenyre elmenni. Ha már az ember veszi a fáradságot és elmegy az operába, akkor az egy operaelőadás legyen, nem operett és nem operaverseny. Így gondoltam akkor és így gondolom most is. Aki nem szakember és nem valamilyen módon érdekelt vagy valakinek a rokona volt ott ezen az előadáson, az mind sznob volt. Persze én is. Mert mivel is magyarázható az, hogy az ember negyven fokos kánikulában beöltözik öltönybe és elmegy meghallgatni olyan előadókat akikről senki nem hallott és akik olyan áriákat énekelnek, amikről halvány gőze sincs, milyen operákból vannak. Megmondom: az illető nős: M. azt mondta, hogy menjünk, elmentünk. Ennyi.



Leginkább persze az vonzott, hogy a budapesti Operaház épületét belülről is megcsodálhassam, azt az Operaházat, melynek függönye először Ferenc József hőn szeretett kájzerünk előtt gordült fel 1884. szeptember 27-én. Szegény Erkel Ferenc nem fejezte még be az István király című operáját, így a Bánk bán első felvonását, a Hunyadi László nyitányát és a Lohengrin első felvonását adták elő Erkel vezényletével. A Magyar Állami Operaház Budapest egyik legjelentősebb 19. századi műemléke. Neoreneszánsz stílusban épült Ybl Miklós tervei alapján. A dalszínházban, kapuinak 125 évvel ezelőtti megnyitása óta, a leghíresebb ének- és balettművészek léptek fel. A gazdagon díszített belső terek kialakításában neves magyar művészek közreműködtek. Az operatársulat mellett a ház ad otthont a Magyar Nemzeti Balettnek is.


Az operaház belső díszítéseinek kivitelezésére Scholtz Róbertet kérték fel, aki ötven éven át a budapesti dekorációs festészet meghatározó alakja volt. A 200-250 mestert foglalkoztató műhelye végezte szinte minden 19. századi budapesti épület díszítését az 50-es évek végétől. Operai munkája a műhely főművének tekinthető. Az eredeti díszítőfestésnek ma csak töredéke látszik, mivel az alkalmazott kazeintempera 30-40 év alatt tönkrement. Az operaház belső falfestéseinek megvalósításával Than Mórt és Lotz Károlyt bízták meg, akik a bécsi Staatsoper mintájára egy átfogó programot gondoltak ki. A bécsitől eltérően azonban a pesti operaház teljes díszítési programja sokkal konkrétabban kihangsúlyozza a zene dicsőítését, ugyanakkor allegorikus tartalma sokkal átfogóbb és filozófiai jelentése is mélyebb. A pesti díszítés alapfigurái Apollón és Dionüszosz, ellentétes karakterük a zene felemelő vagy kárhozatba taszító hatásának szimbóluma.



2009-ben a Domingo-énekverseny Magyarországon került megrendezésre Pécsett, illetve a döntő (az Operaház jobb akusztikája miatt) Budapesten. Az Operalia maga egy olyan non-profit szervezet, melyet Plácido Domingo alapított 1993-ban azért, hogy új tehetségeket fedezzen fel az operaéneklés számára, illetve ugródeszkát adjon pályájuk további alakításához. A világ nagy operaházaiban minden évadban több Operalia-győztes is színpadra lép. Plácido Domingo művészeti irányítása alatt a kiválasztott versenyzőket javaslatokkal és személyre szabott tanácsokkal látják el az esemény egész időtartama alatt. A Mester, mint énekes és a Los Angeles-i és a Washingtoni Operaház karmestere és művészeti igazgatója, a verseny után személyesen segíti az Operalián részt vevő énekesek karrierjének előmozdítását.



Az énekversenyen való részt vehet minden 18 és 30 év közötti énekes, bármilyen hangfajban. A kiválasztott jelöltek utazási és szállásköltségét a vendéglátó város állja. A versenyzők négy áriát adnak elő a saját nyelvükön, s választható jelleggel egy-két művet a zarzuela-ária műfajából. A világ vezető operaházainak igazgatóiból álló zsűri, amelynek szavazati jog nélküli elnöke Plácido Domingo, nemcsak a versenyzők hangját és énektechnikáját, hanem előadói képességét, drámai erejét és színpadi megjelenését is értékeli. A döntőt tehát idén a budapesti Operaházban tartották, a pécsi filharmonikusokat maga Domingo vezényelte. A női kategória első díját a 25 éves orosz Julia Novikova nyerte, az idei férfi győztes pedig a Lenszkij áriáját előadó Alekszej Kudrya lett. Gozdrávlényjé. Congratulación.

Budapest 6: Andrássy úti séta


Szombat délelőtt az Opera melletti kávézóban volt találkánk angol vendégeinkkel, hogy onnan majd együtt menjünk gyalog az Andrássy úton Kingához, ugyanis oda voltak hivatalosak ebédre. Mármint hozzánk, ugyanis mi hívtuk meg őket ebédre, csakhogy mi Kingánál voltunk megszállva ugyancsak mint vendégek. Namost a Belvárost a Városligettel összekötő Andrássy út volt már Sugárút, Sztálin út, Magyar Ifjúság útja és Népköztársaság útja is, mégis, hogy őszinte legyek, én ezen az úton gyalogosan csak a tavaly jártam először. Tehát nem csoda, hogy az Opera épülete, környéke és az Andrássy út általában annyira megtetszett nekem, hogy egy egész bejegyzést szentelek itt ennek a rövid és kellemes sétának. Persze itt eltekintek attól, hogy az út azért tűnt rövidnek mert 8-10 km/óra sebességgel rohantuk le, és ugyanakkor elárulom azt is hogy azért tűnt kellemesnek mert két igazán kedves fickó után rohantunk: M. unokatestvére Peter és annak barátja Paul (akik mindent szerettek volna látni az alatt a pár nap alatt amit Budapesten töltöttek).




Az egykor a Balettintézetnek otthont adó háromemeletes, eklektikus háztömböt már a találkozásunk előtt megcsodáltuk. A balettművészet otthonával, vagyis az Operával szemben álló palota Lechner Ödön és Pártos Gyula tervei szerint épült 1883-1886 között. Az Andrássy út 25 szám alatt található tehát ez a fenti képen látható épület, most eléggé lerobbant állapotban, éppen felújítás alatt áll. Érdekes: Az épületet 1997-ben az izraeli Elbit (Plaza Centers) csoport vette meg az önkormányzattól 220 millió forintért, 2007-ben pedig a portugál Aquapura Hotelshez került, már 7,5 milliárdért. Vagyis a főváros egyik legpatinásabb épülete (ahol egyébként a Nemzeti Parasztpárt székhelye is volt egy időben) 20 ezer forintos négyzetméteráron, azaz külvárosi bádogbódénak „álcázva” került ki a szocialista-szabaddemokrata kerület vagyon-nyilvántartásából. Ráadásul a vevő két év fizetési haladékot is kapott a palotája mellé. A teljes cikk a Balettintézet épületéről itt olvasható. Paff.



Végül mégsem az Andrássy úton mentünk fel Kingához, ahogy eredetileg terveztük, hanem az Oktogon előtt letértünk jobbra. A Liszt Ferenc tér állítólag a 19. század végén még beépítetlen terület volt, csak a nyugati oldalán állt egy épület, keleti oldalát a mai Jókai utca határolta. Környéke sem alakult még ki ekkor, sőt nevét is csak 1907-ben kapta. A Liszt Ferenc-tér 11-ben lakott Szép Ernő magyar író. A tér Andrássy út felőli oldalán Ady Endre szobra áll, Csorba Géza alkotása 1960-ból. A tér közepén névadója, Liszt Ferenc emlékműve látható, mely Marton László szobrászművész, Finta József építész és ifj. Szlávics László iparművész 1986-ban készült alkotása. A tér ma teraszos vendéglátóhelyeiről ismert és népszerű, karácsony előtt kirakodóvásárt rendeznek itt.



A Liszt Ferenc térre néz a Zeneakadémia épületének főbejárata is (tényleges bejárata a Király utcára néz). Az épület tervezésével báró Wlassics Gyula vallás- és közoktatási miniszter Korb Flóris és Giergl Kálmán társépítészeket bízta meg, mivel a két építészt már 1889 óta foglalkoztatta a terv és saját költségükre több vázlatot is készítettek. A tervek 1903-ban történő jóváhagyása után az építkezés 1904-ben kezdődött Fittler Kamill miniszteri biztos vezetésével. Kiemelkedő értékei közül külön meg kell említeni az épület szerkezetét, mind tervezői, mind kivitelezői szempontból. Az eredeti tervdokumentáció dr. Zielinski Szilárd mérnök, műegyetemi magántanár irodájában készült. Nagy értéket képviselnek Róth Miksa díszüvegezési és üvegmozaik munkái, Telcs Ede antik stílusban faragott frízei és domborművei valamint a pécsi Zsolnay kerámia gyár eozin mázas csempéi és díszei. A főhomlokzatot Strobl Alajos monumentális Liszt-szobra ékíti. A Zeneakadémia ünnepélyes megnyitója 1907. május 12. és 14. között volt. Az épület jelenleg sürgős felújításra szorul.


A Király utcából ráfordultunk az Erzsébet körútra, ahol angol vendégeink nagyon ragaszkodtak megnézni a New York kávéházat és palotát. Ugyanis 1894-ben itt nyílt meg a főváros leghíresebb kávéháza. A New-York palotát és benne a pazar berendezésű kávéházat egy amerikai életbiztosító társaság építtette. Hauszmann Alajos, korának jeles építésze tervezte a négyemeletes, eklektikus stílusú palotát. A palota szobordíszei Senyei Károly alkotásai. A kávéház belseje szintekre és terekre tagozódik, melyeket a jellegzetes csavart oszlopok dekorálnak. A karzatlépcső feljáratát bronzszobrok díszítik. Az olasz Boscolo-csoport kezében lévő New York-palota felújítása éveken át zajlott. A sok milliárd forint értékű felújítás és restaurálás után luxusszállodaként megnyíló palotában két elnöki lakosztállyal együtt 107 szoba kapott helyet.




A New York kávéházba csak bekukkintottunk, Paulnak túl aranyos-cirádásnak tűnt, aztán elindultunk a Dohány utcán felfelé Kinga, illetve a Murányi utca irányába. A ma ismert Dohány utcának először csupán 300 méteres szakaszát nyitották meg 1802-ben, neve először az utca elején lakó és műhelyt is fenntartó Anton Prinder dohánykészítő mesterről Tabakmacher Gasse (Dohánykészítő utca) volt. Az 1820-as években épült ki a Dohány utca ma ismert vonala, egészen a későbbi Rottenbiller utcáig. Az utca megszületésétől fogva jelentős közlekedési útvonal volt, itt vezetett el a Pest városát az ország keleti részeivel összekötő kocsiút, a Hatvani (ma Rákóczi) út mentesítő szakasza. A 19. század második felétől nagy arányban költöztek ide zsidók, s 1859-ben az utca elején avatták fel a pesti zsidóság első jelentős zsinagógáját. A második világháború végén itt húzódott a pesti gettó határa. A lenti képen látható célállomásunk, a Murányi utca.