2009. június 21., vasárnap

Kolozspata, sóstó és dolina




Vasárnapra esőt mondott a tévé, ezért szombaton reggel beleegyeztem, hogy kimenjünk K.-kal a Bükkbe "pihenni". Hát pihenés is lett belőle: ettünk-ittunk-ültünk-dumáltunk késő délutánig. Igaz, hogy túl meleg is lett volna mászkálni. Erre vasárnap mégsem jött az eső, így miután összeszedtük a lakást én leültem a számítógép elé kinézni egy olyan 'érdekesebb' helyet, ahová kimehetnénk járni egyet. Eképp bukkantam rá Tóthpál Tamás blogjára, ahol redkívül részletesen le van írva a patai sóstó és környéke. Sokat hallottam már erről a helyről, ezért mindenképpen felkeltette érdeklődésemet, de főleg azért mert borúsnak készült az idő tíz óra körül, elindultunk Patára. Azért örvendtem a borúsabb időnek, mert tudtam, hogy a napsütéses vasárnapokon rengeteg fürdőző van mindenfelé. Bár mi nem fürödni indultunk, hanem 'felfedezni' a tavat és környékét, mégsem szerettem volna, ha Herbák-strand hangulat fogad ott minket.




A pataréti szeméttelep mellett elhaladva, az épülő autópálya mentén egy poros szolgálati úton mentünk a györgyfalvi feltérőig, onnan a régi patai úton mentünk tovább a faluig. Nagy segítségemre volt az újonnan vásárolt Ajtay-könyv térképmelléklete úgy a falu, mint a sóstó megtalálásában. Mivel sosem jártunk Patán, előbb behajtottam a faluba kicsit szétnézni. Közigazgatásilag Bodrog, Dezmér, Kolozskorpád, Szamosszentmiklós és Telekfarka falvakkal együtt Apahida községhez tartozik. Szétnéztünk, de nem sok látnivaló volt. A falu az átlagos román falvaktól eltérően több kis mellékutcából áll, nem pedig egy hosszú főutcából. Állítólag van egy 1950-ben épült református temploma is amibe beépítették a XIII. századi régi templom köveit. Nem láttuk, bár nem is kimondottan kerestük. "Ki szundít a faluvégen fejével rajta ezeréven? Takarója égi kékség, úgy alszik. Ő a szegénység." (Sinka István)



Kolozspata a XIII. században várbirtok volt a kolozsi sóbányák mellett. 1326-ban Patha néven jelentkezik oklevélben, majd 1413-ban Alsopatha, 1429-ben Egyházaspatha, 1518-ban Felső Patha, 1525-ben Magyarpatha, 1599-ben Magyar et Oláh Patha formában fordul elő. 1850 tavaszán Vaszilika Kretz (!) több birtokostársával együtt kihirdettette, hogy azontúl minden péntek ünnepnapnak számít és péntekenként nem szabad dolgozni. A kolozsvári kerületi parancsnok azonban az akciót törvénytelennek nyilvánította, így aztán saját szemünkkel láthattuk, hogy még vasárnap is dolgoznak a pataiak. Vasilica Cret óta a feljegyzések mai napig is a következő etnikai arányt mutatják: tíz románra jut két magyar és egy cigány. Vagyis két magyarra jut egy cigány és tíz román.



A faluban nem sokat időztünk tehát, hanem visszafordultunk és a falu szélén hagyva az autót, elindultunk megkeresni a tavat. Ajtay professzor térképe alapján könnyen meg is találtuk volna, csakhogy az út és a tó között bevetett parcellák és egy mocsaras patak vágja el az utat. Szerencsére Vaszilika egyik hithű utódja - aki pénteken pihent és vasárnap irtotta három sor krumpliján a kolorádót - megmutatta, hol juthatunk át a nádas-kákás patakon majd a túloldali búzatáblán. Azonban én nem fogom ezt itt leírni ennél részletesebben, ugyanis ma tanultam valamit: "senkinek nem érdeke, hogy natúra-idegen tömegek lepjék el ennek a viszonylag kis gyógyturisztikai oázisnak a környékét; a "titok" szájról szájra terjed. Véletlenül nemigen kerül ide senki - s ha idepottyan valaki, legfeljebb fürdik egyet és továbbáll -, így tehát rituálé számba megy a "titokismerők" érkezése. (...) A Kolozsvár felől érkező erdei-mezei utakat - ösvényként fungáló vízmosásokat, tájékozódási pontokként kezelt gémeskutakat, időnként kibontott s betemetett forásokat és annak ereit - csak az ismeri, aki már járt erre. Azaz: aki beavatott." (Szabó Csaba)



A tóhoz érve nem is akartunk közelebb menni, ugyanis messziről látszott, hogy egy nagyobb társaság csoportosan és nagyon otthonosan üldögél a tó körül illetve fürdik a tóban. Utóbb kiderült, hogy az EKE táborelőkészítő kirándulói voltak, három órát jöttek a szamosfalvi fürdőtől gyalog. Véletlenen múlott, hogy a tavat kikerülve összefutottunk Tóthpál Tamással, aki nagyon meglepődött, amikor bevallottam, hogy a blogbejegyzései alapján vagyunk itt. Erre elmondta, hogy a sódolinákhoz indult harmadmagával iszapkúrára, ha van kedvünk, megmutathatja nekünk is, merre van. Így lettünk mi is félig-meddig 'beavatottak'. Ajtay Ferenc tanár úr állítólag valamikor részleteiben is megvizsgálta a sódolina környékét. Amikor a dolina-csatorna két oldalának növényzetét összehasonlította, a már idézett Szabó Csaba szerint a geológus meglepődve jelentette ki: két világot választ el a sós patakocska, melynek apró (10-20 centiméteres) "vízeséseit" mesebelivé szinezik a minden fűszálon, kavicson és ágacskán vastagon kicsapódó sókristályok.



A dolina lapályán roppant érdekes látványban volt részünk, térdmagasság körül tömegesen rajzott és zümmögött rengeteg darázsszerű rovar. Mint utólag kiderült, ásó- vagy kaparódarazsak voltak. Brehm szerint meleg nyári napokon igen gyakran találkozunk ezekkel a rendkívül élénk, fürge darazsakkal, vagy homokos domboldalakon, amikor vadászatra indulnak, vagy ernyős virágokon, melyeket igen szívesen keresnek fel, hogy a nektárt nyalogassák. Nem sok időm volt tanulmányozni őket, de Sz.Cs. véleményével ellentétben azt gondolom, hogy ezek csőrösdarazsak, nem pedig méhfarkasok vagy homoki hernyóölők. M. véleményével ellentétesen pedig állítom, hogy táplálkoznak, nem gruppeneznek :) A kikelő fiatal darazsak párosodása nyár derekára esik; minthogy igen hamar megy végbe, csak kevés fajnál figyelték meg azt. A Sphexről tudjuk, hogy a hím valósággal lovagol a nőstényen, közben annak nyakába harapva s vele továbbrepül. Több faj hímje párosodás előtt sajátságos játékot űz repülés közben (Brehm).



A sóval való "gyógyítás" évezredes hagyományra tekint vissza. A különböző felhasználási területeknek szinte kifogyhatatlan a spektruma. Az első írásos feljegyzés a só gyulladás csökkentő hatásáról ie. 3000-ből származik Imothep egyiptomi orvostól. Egy pár évszázaddal később Hippokrates is megemlíti a só gyulladáscsökkentő, vérzéscsillapító és gyógyító erejét. Már a rómaiak ismerték a só ivókúra pozitív hatásait az anyagcsere folyamatokra és az immunrendszerre. Sóval gyógyították a vízkort, fejfájást, kiütéseket, köszvényt. Paracelsus (1493-1541) véleménye szerint csak a megsózott ételeket tudjuk helyesen megemészteni. Ő ajánlotta elsők között bőrbetegségek kezelésére a sófürdőt. A tenger parti sós levegőt évszázadok óta ajánlják az orvosok légúti megbetegedések kezelésére. A só ipari kinyerése és finomítása a 20. században kezdődött meg és ezzel együtt vesztette el a só gyógyító hírnevét és értékét. Vele együtt Kolozsvár és Dés között elszórt egykor híres sólelőhelyek.

Nincsenek megjegyzések: