Szlovákia 5: Utazás, Losonc és Eger

Vasárnap reggel úsztunk, megreggeliztünk és búcsut mondtunk volna a Partizánnak, ha azelőtt való éjjel egy ismeretlen kifaroló autó meg nem üti a kisbuszt, amivel indulnunk kellett volna. Hát megtudtuk, hogy Szlovákia bürokráciája egy az egyben olyan, mint a Romániáé. Nagy nehezen kiszállt egy rendőr, aki megállapította, hogy valóban meg van ütve, de mivel nem aznap jelentettük, meg fogja büntetni a sofőrt és el fogja venni a jogosítványát, hogyha ő ki kell állítson egy olyan papírt, hogy nem tudjuk ki volt a tettes. Na paff. Végül, hogy segítsen (?) belülről el kezdte rúgni a horpadást a belső burkolaton keresztül! Nem részletezem tovább, végül a szálloda igazgatója hívatott egy bádogost aki ott helyben megbütykölte a kocsit. Jó késéssel indultunk, de elindultunk.

Losoncig az úton egy kicsit be voltunk ijedve, nagy hófúvások közepette takarítatlan, csúszós utakon jöttünk egy olyan autóval, amihez nem adtak hóláncot. Megérkeztünk Losoncra, ahol még egy félórát sétálhattunk és fenyképeket készíthettünk. Az első világháború óta Szlovákiához tartozó Losonc hivatalos neve most Lucenec. Megtudtuk azt is, hogy a határtól alig 20, Salgótarjántól 30 kilométerre fekvő 29 ezres lélekszámú település lakóinak ma csupán 16-17 százaléka tartja magát magyarnak. A város régen is a szláv-magyar nyelvhatáron feküdt, de a korábban északon húzódó nyelvhatár a 20. század hatvanas éveiben a déli oldalra helyeződött át. A lakosság arányváltozásának folyamata magyar lakosság jelentős részének kitelepítésével kezdődött közvetlenül a második világháború után. Egyes források a szó szoros értelmében vett deportálásról beszélnek. A Rákosi- és Kádár-féle magyarországi vezetők pedig mindezt karbatett kézzel tűrték.

Szlovákiát elhagyva, következő megállónk újra az egri borpincéknél volt. Miután néhányan a kollégáim közül itt bevásároltak, megálltunk a vár alatt is, szétnézni. Persze voltak közöttünk olyanok is akik úgy tudták, hogy az egri csillagok egy borfajta, akárcsak az egri bikavér, a város mindenkinek nagyon tetszett. A 14-16. század Eger számára a virágzás időszaka volt. Ekkor kezdett fellendülni a szőlőtermesztés, ami híressé tette a várost. Földink, Mátyás király uralkodása alatt, mikor a reneszánsz kultúra elterjedt Magyarországon, Eger püspökei nagy építkezésekbe kezdtek. Magyarország három részre szakadása idején Eger fontos végvár lett. Dobó István várkapitány parancsnoksága alatt a vár kevesebb mint 2.100 védője (és ebbe beleszámolták a nőket és gyerekeket is) 1552-ben visszaverte a nagy török sereg támadását, amelyet Gárdonyi Géza 200.000-re tesz, természetesen némi túlzással. A mai történeti kutatások szerint az ostromlók kb. 35-40.000 katonát számolhattak mindössze. Akkor is: húsz kontyos nem tett ki egy magyart :)

A főtisztek is mind sebesültek. Dobó, Bornemissza kezén-lábán, Zoltay fekszik, Mekcsey tetőtől talpig a sebek és ütések gyűjteménye, Fügedy három fogával áldozott Mohamednek. Buzogánnyal ütötte ki valamelyik török. De vígan szenvedte, mert a fájósat is kiütötték. És seb nélkül nincs a vár népe között se férfi, se asszony. Azazhogy mégis van: a cigány. Sukánnak az utolsó jelentése így hangzott: - Nagyságos főkapitány uram, jelentem, hogy a várba lőtt nagyobbfajta ágyúgolyókat mind összeszedtük és megolvastuk. - Mennyi? - Hát ha azt nem számítjuk, ami még itt-ott a falakban van, öt híján tizenkétezer. (Gárdonyi Géza: Egri csillagok, befejezés). Mindenesetre, háromnapos kiruccanásunknak nagyon kellemes befejezése volt ez az egri látogatás. Belvárosát nemhiába nevezik Európa barokk gyöngyszemének, remélem, hogy lesz még lehetőségünk meglátogatni ezt a gyönyörű várost.