Szamosfalvi fürdőzéseim

Az én kapcsolatom a szamosfalvi fürdővel úgy kezdődött, hogy az apám Zilahon született. Kissé furcsán hangzik, de máris elmagyarázom: Zilah az a kiszáradt város amely egy patak partján épült és ahol nemhogy fürödni nem lehetett, de legtöbbször még ivóvíz sem volt, s ha jól tudom a helyzet most is ugyanaz. Így az én apám soha nem tanult meg úszni, mint a vízparti városok akkori gyerekei, később aztán a kolozsi sóstóban sem érezte biztonságban magát. Ezért engem aztán soha nem vitt strandra vagy uszodába, viszont elég sokat jártunk hárman anyámmal, néha csak ketten apámmal Szamosfalvára, ahol a víz alig ért derékig és csak üldögélni kellett a medence falára szerelt padokon, de úgymond fürdés volt az is. Nem tudom, milyen is lehetett igazából, tiszta vagy koszos, zsúfolt vagy tágas, olcsó vagy drága, de mit mondjak, gyerekként nagyon élveztem. Lehet, ha most visszaállítanák ugyanolyannak amilyen akkor volt, arrafelé sem mennék. De most kibicikliztem odáig, bementem a düledező kapun és majdnem sírva fakadtam, annyira elárasztottak az emlékek.

Gyerekkoromnak két váltakozó és néha összefutó korszaka volt: néha árultak dolgokat, de nem nagyon volt miből megvenni, néha lett volna miből megvenni, de nem lehetett hozzájutni a dolgokhoz. Úgy emlékszem vissza a szamosfalvi fürdőzések idejére, mint a hét kövér tehénre amit József fáraója megálmodott: az utolsó hét bőséges esztendőre. Voltak dolgok és volt miből megvásárolni őket, legalábbis nekem, gyereknek. Apám évente kétszer is kapott útlevelet a hatvanas évek végén, így elmehetett valamelyik baráti szocialista országba nejloningekkel és frottírtörülközőkkel üzletelni, ezzel pótolta azt a fizetését amiből jóformán mindhárman éltünk. Délutáni munkát is vállalt, Öcsivel együtt gyönyörű kovácsoltvas lámpákat, csillárokat, fogasokat készítettek egy öreg maminál akinek volt egy Pamacs nevű pumikutyája. Azt hiszem, a maminak volt valamilyen iparművészeti engedélye, apáméknak pedig kellett a pénz, így jól kiegészítették egymást. Tehát abban az időben amikor Szamosfalvára jártunk, valamivel jobban ment sorunk, mint általában. Ezért is szerettem én a szamosfalvi fürdőt.

Pedig nem is emlékszem arra, hogy nagy árukínálat lett volna a fürdő területén. Akkor nem volt divat az üditő, nem is hiszem, hogy tudtam akkor, mit jelent ez a szó. A CocaColát az Apollós-Szputnyikos versenyfutásos viccből ismertem csak, egyszer vattacukorra emlékszem halványan, és mintha miccset is sütöttek valahol a fűtőház felé vezető út elején. Mert azt el kell mondanom a gyengébbek kedvéért, hogy a vizet két medencében melegítették, egyben nem. A baloldali hidegvizes medencében alig voltak, mert a vize mély volt és fekete, nem volt lepadolva az alja és mindig cigánygyerekek ugráltak bele fejest nagy zsivajgással. A középső medence volt a legnagyobb, abban volt a langyos-meleg víz, a jobboldali, valamivel kisebb volt, ha jól emlékszem a legmelegebb. Ez a kettő általában tele volt szalmakalapos és (nekem akkor úgy tűnt) nagyon öreg és kövér fürdőzőkkel. A medencék falára fapadok voltak szerelve, ezen üldögéltek a vendégek. Saccolva most egy olyan 28-30 fokra tenném a felmelegített víz akkori hőmérsékletét, ami nem volt forró, de mint gyermek, nem tudtam csak fokozatosan bemenni a vízbe.

Ez itt egy ál-jegyszedő kabin, ugyanis annakidején a jegyet a (Magyar utcából, akkor Lenin útról Szamosfalváig közlekedő) 8-as busz végállomásánál lévő főkapunál kellett megváltani, és a kerítésen belül már minden fürdőnek számított és sokan a domboldalban táboroztak le a fák alatt. A képen látható kabint akkor állították oda, amikor rendszerváltás után a vendéglőt különválasztották a medencéktől, gondolom két külön vállalkozás lett. A kocsma néhány évvel ezelőtt még működött, a fürdő viszont azóta sem. A kabin mellett jobbra van a lépcső, ami levezet a medencékhez. A bazinokon túl akkor is mocsaras-lápos vidék volt, a medencéktől még kinyúlt egy olyan 2-3 méter széles lepadolt napozórész a mocsár felé és egy kb. 80 centi magas fapalánkkal végződött. A bátrabb férfiak néha átugrottak a palánkon, mások kikerülték a hidegvizes medence felől, azért hogy iszappal töltött zacskókkal térjenek vissza, amiket aztán kövér nők a nyakukra, derekukra és térdükre kentek, ezektől a nőktől én mindig féltem és kerültem is őket.

Még az kellett volna, hogy Szamosfalván üditőt kérjen valamelyik gyerek, amikor itt, ennél a kerek akárminél volt egy hidegvizű gyógyforrás aminél mindig kígyózó sorban álltak poharaikkal, üvegeikkel a fürdővendégek. Még két forrásra emlékszem a vendéglőn túl, a vasút felőli kiskapu közelében, a lejtő aljában. Biztos ennél több is volt. A forráson túl, olyan tíz méterre figyelmes megfigyelő most is láthatja a gyerekmedence halvány nyomait. A legelején, amikor kezdő szamosfalvás voltam, ez volt az én kedvenc helyem, meg persze a mellette lévő ugyanakkora homokozó. Arra emlékszem még, hogy pléhvedrem volt pléhlapáttal és pléhgereblyével, ez utóbbit gyakran váltani kellett mert a foga mindig elgörbült és két-három visszahajlítás után letört. A gyerekmedence gondtalan gyerekkorommal együtt eltűnt, mindkettőt felfalta nem hét, hanem harminchét sovány és nagyon éhes tehén.

Az öltözőt nem találtam most, amikor arra jártam. Úgy emlékszem, hogy a főbejárattól jobbra volt egy épület, ami ruhatár és csomagmegőrző volt, és a belépőjegy árába ez a szolgáltatás is beletartozott. Aki többet szándékozott maradni, esetleg ennivalót hozott magával és anyagilag tehette, az viszont már kabint bérelt. Nem is csodálom, hogy a kabinok tönkrementek, hiszen már akkor rengeteg lyuk tátongott a deszkafalakon különböző magasságokban, amiket aztán a szemérmes öltözködők vécépapírral bedugtak. Erről jut eszembe: még nudista-reszortja is volt a szamosfalvi fürdőnek. A jobboldali medence és a fűtőház között valahol volt egy magas fehérre meszelt palánkkal elkerített rész, ami nagyon birizgálta gyermekfantáziámat: mi lehet a pláné abban, hogy valaki egy kerítésen túl fürdőruha nélkül napozzon? Sosem tudtam meg a választ. Mármint arra, hogy minek kellett a kerítés :).

Andrei Șerban: Ványa bácsi

Hát ezt nevezem aktív hétvégének. Szombat reggel 5 fényképezőgép az ószeren, délben biciklizés fel a Stelutához, délután meglátogattuk Péteréket, vasárnap délelőtt újból biciklizés Kajántóra és vasárnap este színház. S ha belegondolok, hogy volt olyan hétvége, hogy ki sem mentünk a házból (az idő miatt). A színház az most nem volt beütemezve. Illetve be lett volna, csakhogy a Ványa bácsira egész évadra minden jegy elkelt. Legalábbis K. szerint, aki felhívott február elején egy vasárnap, azzal, hogy Mit csináltok? Készülünk színházba, mondja M. Mit játszanak, kérdi K. Ványa bácsit, válaszolja M. Hahaha, így K. Miért hahaha, lepődik meg M. Azért, mondja K. mert nekünk jóideje félretettek jegyet március harmincadikára, vagyis két hónap múlva. Nasztán, mondja M. Tehát nem mentünk el azon a vasárnapon, sőt le is mondtunk egyelőre a Ványa bácsiról. Most vasárnap délután 6 órakor telefonál K. Mit csináltok, érdeklődik. Semmit, válaszol M. Nem akartok színházba menni? Kérdi K. Hogyhogy, lepődik meg újra M. Mert nekünk van félretett jegyünk, mondja K, de nem megyünk. Nasztán, mondja M. Tehát mégis elmentünk és megnéztük Ványa bácsit. Két színházigazgatóval együtt.

És nemcsak Ványa bácsit, hanem Szerebrjakov prefesszort nejével Jelenával, Szonyát, Asztrov doktort, Vojnyickijnét az anyóst, Tyelegint és Jefimet sőt még Marinát, a dadát is megnéztük ha már ott voltunk. És fantasztikus volt. Minden perc, minden pillanat az előadásból meglepő, meghökkentő volt, azonkívül teljesen más, mint ahogy a múltszázad (román vagy magyar) rendezői megismertették velem az orosz színdarabokat általában. Itt őszintén be kell vallanom, hogy a leginkább az unalmas kedd esték TeatruTV-jére gondolok, mert néha meg-megnéztem egy orosz darabot az egyetlen román televíziócsatornán. Ott láttam a Három nővért és a Cseresznyéskertet és az Unchiul Vaneat talán többször is. Arra emlékszem, hogy kivétel nélkül mindegyik nyomasztónak, lehangolónak tűnt az akkori feldolgozásban. Legalábbis számomra.

Ami nagyon különlegesnek tűnt nekem, az az volt, hogy a nézőket is valamilyen formában bevonták a darabba. Nem interaktív színjátszásra gondolok, (amivel harminc évvel ezelőtt székelyföldi egyetemista barátaim, Csaba és Endre kacérkodtak), hanem a stúdióelőadás adta lehetőségek kihasználására. Már csak az, hogy az első felvonás alatt a színpadon ültünk és a színészek a nézőtéren játszottak (székeket, korlátokat, erkélyt használva díszletként), azt az érzést keltette bennem, hogy tulajdonképpen ott az én helyem, én is ott vagyok, hiszen az nézőtér, nézőknek, tehát nekem. (Kert. A kert egy része látszik, terasszal. A fasorban egy vén topolya alatt teához terített asztal. Padok, székek; az egyik padon gitár hever. Az asztaltól nem messzire hinta. Három órára jár. Borult idő. Marina lomha mozgású, petyhüdt öregasszony, a szamovárnál ül, és harisnyát köt; Asztrov mellette járkál.) Ez az első felvonás Csehovnál. És ez az első felvonás Serbannál is: a nézőtérnél jobb színpadot nem is tudok elképzelni most, miután ezt a rendezést láttam: a nézőtéren volt terasz, padok, székek, gitár és még borult idő is.

Szünet nélkül átvonultunk a második felvonásba. Ezt szó szerint kell érteni, mert felállítottak és betessékeltek a vasfüggöny mögé, ahol a székek már (szellősebben) fel voltak állítva. Csehov: Szerebrjakov ebédlője. Éjszaka. A kertben kerepel az őr. Szerebrjakov karosszékben ül a nyitott ablak előtt, szundikál; Jelena Andrejevna mellette ül és szintén szundikál. Serban víziójában Szerebjakov szobája a függöny mögötti ütött-kopott ügyelőfülke három méter magasságban. A közönség székei itt már azért vannak szellősebben állítva, hogy a színészek fel-alá járkálhassanak közöttünk, még inkább azt az érzést keltve, hogy a túl nagy ház valamelyik szobájában vagyunk mi is. (Hol vannak a többiek? Nem szeretem ezt a házat. Olyan, mint egy labirintus. Huszonhat óriási szoba, és soha senkit se talál meg az ember. Szerebrjakov.) Szünet. (11 perc!) Miért nem 10 vagy 12? Nem tudom. A harmadik és negyedik felvonásról nem is írok semmit, hiszen ez messziről nem nem színikritika, amit eddig írtam az is inkább velem kapcsolatos, mint a darabbal. Az egyetlen amit végső következtetésként elmondhatok, hogy játszottam a Ványa bácsiban és nagyon tetszett. Nagyon tetszett a rendezés ami hozzásegített ahhoz, hogy elmondhassam, hogy nagyon tetszett a darab maga. Bravó. Köszönöm K.nak is, hogy ránk gondolt, amikor a jegy nélkülözhetővé vált számukra. Már megint kiállhatatlanul viselkedett, Ivan Petrovics. Miért kellett felbosszantania Marija Vasziljevnát, miért kellett a perpetuum mobilé-ról beszélnie?! És ma reggeli közben megint vitatkozott Alekszandrral. (Jelena Andrejevna).

Kajántó: egy istenes falu agóniája

Felbuzdulva a szombati biciklizésünkön és a gyönyörűnek induló tavaszi időjáráson, vasárnap kimentem hűséges Rocinantém hátán Kajántó felé. Nem kimondottan Kajántóra indultam, csak abba az irányba, hiszen legalább 3-4 éve nem voltam ott biciklivel, idén még semmi gyakorlatom nem volt, így egyáltalán nem voltam meggyőződve, hogy fel bírok pedálozni 13 kilométert. Útközben meg-megálltam, toltam a bringát és nézegettem, mennyire megváltozott ez a vidék amióta utoljára jártam itt. Minden második háznál építkezés, javítás folyik, már itt lent, a Kajántói út kolozsvári részén is. A nagyobb telkeket is felparcellázták és darabonként eladták. Gondolom ez a vilanyoszlop tetején szomorúan gubbasztó gólya is nagyot nézett, amikor fárasztó afrikai utazásából hazatérve nemcsak meleget nem talált itthon, de még a régi megszokott füstös vályogházakat sem.

Ugyanaz közelebbről:

Kajántó Kalotaszeg peremén, Kolozsvártól 13 kilométernyire északra, a kajántói tóból eredő Kajántópataka völgyében terül el. A wikipédia szerint a völgy jellemző geomorfológiai jelensége a földcsuszamlás, más néven suvadás. Namármost, ha a dolog így folytatódik, ahogy most nekiestek, a csuszamlásveszély ellenére is a környéken minden talpalatnyi földet beépítenek néhány éven belül. A Kajántó-völgye, vagy Kajáni-völgy nevű alsó, Kolozsvárhoz közelebb fekvő falut már elnyelte a város. A falu egyelőre ugyanaz ami volt, azzal a különbséggel, hogy most Kajántó-völgye utcának hívják. A két falu közti területen valaki (viccből vagy komolyan?) a fenti táblát állította fel hollywoodi mintára, gondolom azt akarván jelképezni, hogy itt épül majd az új város. Az ember azt sem tudja, hogy nevessen vagy sírjon ...

Ezen a felvételen pedig, nem tudom mennyire kivehető, a nyíllal bejelölt kis fehéres folt a fenti kisebb képen látható épülethez hasonló 20-30 házból álló vadonatúj falu. Hát ha ott az erdő alatt, még kajántói mércével mérve is Isten háta megetti helyen lakóházak épülnek, akkor el lehet képzelni ennek a terjeszkedési folyamatnak a valódi méreteit. A megyei tanács elnöke, amikor sikerült idecsalni a megyébe a finn Nokiát, azt nyilatkozta, hogy előrejelzések szerint Kolozsvárnak 2015 táján egymillió lakosa lesz ... Tavaly kapott szárnyra a hír, hogy a Kolozs megyei tanács cargo repülőtér építését is tervezi Kajántó területén.

Első írásos említése Kajántónak 1263-ból maradt fenn. A falu a kolozsmonostori apátság birtoka volt, ezt a tatárjárás után IV. Béla adománylevele újból megerősítette. 1850-ben a falu 718 lakosából 379 román és 318 magyar volt, 1992-ben a lakosok száma 1022-re növekedett, ezen belül 549 román és 420 magyar lakost írtak össze. Találós kérdés: melyik nemzetiségből lesz 2008-ban 10.000 és melyikből 200?

Pedig milyen istenfélő falu lehetett ez a Kajántó valamikor. Kevés olyan falu van, ha van (én magam biztos nem láttam ilyet máshol), ahol az ember csak úgy mendegél az út szélén (ahol a fenti képet is készítettem) és egyszerre csak felnézve négy templomot lát maga előtt. A bal oldalt látható legtávolabbi templom egyben a legrégibb is: A tizenharmadik század elején épült római-katolikus templom, amelyiknek a kőstalluma (díszes padsora) műépítészeti ritkaság. A reformáció hatására a falu magyarsága templomostól együtt református lett. A római-katolikusok Mária Terézia idejében visszakapják a templomukat. II. József türelmi rendelete alapján kap a református egyház egy akkora területet, ahol templomot és iskolát tud építeni. A jobboldalt látható református templomot 1887-ben szentelte fel Szász Domokos püspök. A baloldalt középső templom a görög-katolikusoké, a régi görög-katolikus parókián található a düledező orvosi rendelő. Legközelebb hozzánk (?) az ortodox templom áll, ez a legújabb is a négy közül.

Érdekes módon, általában az erdélyi vegyes falvak minden lakója, román vagy magyar, azzal dicsekszik, hogy ők milyen jól megvannak, mennyire jószomszédok, és hogy sokszor előfordul, hogy készségesebben segít rajtuk a másik-, mint a magukfajtája. Mégis egész Erdély kétnyelvű névtáblái így néznek ki. Huliganizmus? Vandalizmus? Nem hiszem. Inkább az a véleményem, hogy nálunkfelé a demokrácia csak a falu széléig tart, a falun belül már a többség uralkodik és ezt meg is akarja mutatni. Ilyen egyszerű ez. Kajántó helységnévtábláját most már kár is lenne renoválni. Arra a rövidke időre, amíg elnyeli a város.

Byron Avenue, biciklizéseink Mekkája

Szombat délután ünnepélyes keretek közt megtartottuk idei első biciklitúránkat. Hová is mehettünk volna máshová mint közös biciklis múltunk örökös kegyhelyére, a Byron utcába :). Mint tavaly ilyentájt már említettem, a sors iróniája, hogy ilyen híres emberről elnevezett utca a kolozsvári cigánytelep korzója. Azóta, hogy tavaly ilyenkor arra jártunk, sok minden változott erre. Például építettek nekik Reál szupermarketet. (Amikor megnyílt és odamentünk vásárolni csodálkoztunk is rajta, hogy honnan jött oda annyi csőcselék). Hát innen. Csakhogy akkor mi autóval mentünk a főúton, most meg biciklivel a mellékutcákban. A szedett-vedett vásárlók tehát nemcsak a Byron utcából, hanem az egész egykori Írisztelepről jönnek a Reálba. A cigányok (ha nem is mind, de sokan) lassan kiköltöztek erről a valamikor félelmetes lakótelepről, és beköltözött az elszegényedett, elzüllött munkás- vagy inkább munkanélküli rétege Kolozsvárnak. Annak a Kolozsvárnak amit a kommunizmus negyvenezer lakosról annak tízszeresére hígított fel. Ráadásul ez a vidék soha nem is tartozott Kolozsvár magyarlakta zónáihoz, olyannyira nem, hogy a Kajántói út sarkán lévő kocsmának nincs is magyar neve mint minden más becsületes kolozsvári kocsmának (Vilma, Májer, Nagy Feri), hanem a magyarok is így emlegetik: BraszkáVérdé.

A Reál mögött, nem a Kajántói úton, hanem az egykori Steluta-kertészet szolgálati útján feltérve, szomorúan láttuk, hogy ez a gyümölcsös is a Palocsayhoz hasonló sorsra jutott. Ezen az úton azt hiszem traktorral jártam utoljára, akkor amikor iskolásként köteleztek "önkéntes" mezőgazdasági munkára menni. Tisztán emlékszem, hogy hozni hoztak minket a Stelutahoz, de érdekes módon arra nem emlékszem, hogy gyümölcsöt szedtem volna itt valaha. Melinda sem. Feltételezem, hogy a növésben lévő, kiéhezett siserehadot nem fogták be gyümölcsöt szedni, mert abból több lett volna a kár, mint a haszon, ezért inkább kukoricát szedni vittek. Az is érdekes volt, mert én személy szerint soha azelőtt kukoricát a szárán közelről nem láttam, így abból sem sok hasznuk volt, de nagy gyümölcsevő sem voltam soha, úgyhogy teljesen mindegy volt. A kukoricaszedést elég hamar, pár cső után leszoktam, mivelhogy az egyik csövet kibontani próbálva nem kukorica, hanem egy egész család egér nézett ijedten a szemembe. Hát még én. A szívem majd kiszökött a helyéről. Pedig egeret még láttam egyszer-kétszer. Tévében. Hiába na, városi gyereknek születtem, ezért őn nem vagyok hibás :). Felbaktattunk hát a bicikliket tolva egy darabig a gyümölcsös mellett, dehát milyen gyümölcsös is az: ahol még vannak gyümölcsfák, mind ki vannak száradva vagy betegek, nagy részüket pedig már kivágták és az egész domboldal egy építőtelep. Az építkezésektől a por fullasztóan kavarog a levegőben az egész környéken. Így nem volt nagy élvezet az egész biciklizés, azon kívül hogy kijöttünk a házból és mozogtunk egy keveset.

Az én ószerem varázslatos világa

Én csak serdülőkoromban ismerkedtem meg az ószerrel: Lacikával mentem először oda, aki akkor a legjobb barátom volt és nagyon sok mindent tudott, amit én nem. Ő azt hiszem onnan tudta, mert voltak nagyobb barátai is, én pedig furcsamód kizárólag velem egyidősökkel barátkoztam mindig. Lacika előtt nem is tudtam, hogy Kolozsváron létezik egy ilyen ócskapiac. Persze sok mindent nem tudtam amíg Lacikának barátja lettem, például azt sem, hogy a vasútállomásnál van egy olyan repülőhíd amelyikről az alatta elmenő vonatokra jól lehet köpködni. A repülőhidat később elköltöztették a Dónát útra, a Szamost köpködni meg nem olyan érdekes már, így felnőttkoromra csak az ószer maradt Lacikából, ők ugyanis néhány év után Budapestre szöktek. Most az iwiwen bejelöltük egymást ismerősnek, ismerjük egymást tehát, s annyi. De már együtt köpködni soha többé nem fogunk.

Az apai dédnagyanyám mindenféle kereskedéssel foglalkozott a két világháború közt és utána is, még házalt is ha jól tudom. Ezért nálunk a családban nem nagyon szerették az ószert. Legalábbis apám soha nem járt oda, s én csak feltételezem, hogy emiatt. Pedig dédanyám korán özvegy maradt és valamiből fel kellett nevelje hét gyerekét. Zay Emmának hívták dédanyámat, aki Szűcs Mancinak volt az édeanyja és a keresztelőmön még ropta a táncot, én viszont már csak hallomásból emlékszem rá, mire akkora lettem, hogy emlékezhetnék, ő már az örök zsibvásár zegzugos útjait járta. Kereskedői érzékemet sem Zay Emma dédanyámtól örököltem, hiszen ő valahogy felnevelte belőle a hét Szűcs gyermekét, nekem viszont két vállalkozásom ment tönkre amíg Áront úgy-ahogy felneveltem és mégis sokszor neveletlen most is :). Zilahon nyugszik dédanyám a nagytemető jobboldali részében egészen lent, mutatta nagyanyám valahányszor a testvéreit temettük, csak attól félek, hogy nem találnám meg a sírját ha arra járok.

Amint már említettem, Lacikával mentem először ki az ószerre, akkor vagy valahol a Sinterom gyár környékén volt, vagy a későbbi nehézgépgyár helyén, most újra azon a környéken van, csak jóval kinnebb, a villamos végállomásán túl. Nem sokkal azután, hogy megtudtam milyen is egy ócskapiac, elköltöztették arra a helyre, ahol aztán tavalyig meg is maradt, a Szamos innenső partjára, Szamosfalva határába, az egykori Hóstát valamelyik poros utcavégébe. Ide jártam én aztán még rendszerváltás előtt lemezeket, magnószalagokat, posztereket, Világifjúságot és Ifjúsági Magazint venni és csereberélni, de legfőképpen szájtátani. Ja és Ludas Matyit is lehetett venni nagy ritkán két lejért, meg Rakéta regényújságot. Az én gyerekkorom hetvenes évekbeli ószere volt a nyugati illetve a magyarországi kultúra utolsó bástyája. Nemcsak áhított folyóiratokat vagy könyveket lehetett itt féligmeddig titokban megvenni, hanem a romlott kapitalizmus betiltott szimbólumát, a farmernadrágot is itt árulták (méregdrágán persze). Ide jártak még a betegek is Kentet venni az orvosoknak és egyszer egy csillogó zöld pólót is vettem itt magamnak amit soha fel nem vettem, mert anyám nem engedte. (Most így utólag elgondolva tényleg ízléstelen volt, dehát a zöld soha nem volt erős színem).

Ma már teljesen más az ószer, mint volt: nincs csempészáru, nincs vinillemez és nincs Ludas Matyi. A sok lom viszont mindig ott volt és mindig ott lesz az ószeren, valamint nyilvánvalóan nagyon sok bámészkodó, ez gondolom már közös vonása az összes európai bolhapiacnak. Ez egy külön világ, a hétköznapi esztergályos vagy motortekercselő itt szombatonként pillanatok alatt átvedlik hivatásos kereskedővé. Az ószeren eladók között kialakul egy olyan szövetség, amely a hétköznapi életben a konkurencia miatt kereskedők közt abszolút elképzelhetetlen. Egymásnak segítenek, dicsérik egymás áruját és tanácsokat adnak az alkudozó vásárlónak: vegye nyugodtan meg, hiszen a szomszéd portékája kiváló minőség. Persze ugyanezt teszik a vásárlók is, hozzáértően megtapogatják, hümmögve nézegetik az árut amit a másik meg szeretne venni és véleményüket bizony nem rejtik véka alá.

Azt is mondhatnám, hogy hobbi, de tulajdonképpen az ószer sok kolozsvárinak nem más, mint életforma. Függetlenül attól, hogy elad vagy vásárol, az igazi ószerest messziről meg lehet ismerni: leginkább abból, hogy nagyon sokat beszél és mindenhez ért. A két örök ellenség, az eladó és a vásárló összecsapása, megmérettetése megy itt végbe minden szombaton. A legtöbb eladónak nincs is kimondottan szüksége arra a kevés pénzre, amit a kacatjaiért kap, éppúgy, ahogy a legtöbb vásárlónak nincs szüksége a kacatokra, amiket megvesz. A vérbeli ószeresnél itt másról van szó. A pláné itt az, hogy a másik félnek hogyan lehet túljárni az eszén, több pénzért eladni, illetve kevesebb pénzért megvenni a portékát, mint amennyit az illetőnek ér. Persze ez nagyon relatív mértékegység, hiszen az eladónak tulajdonképpen semmit sem ér, így egy ilyen szombati hadjárat után mindenki boldogan megy haza. A vásárló azért, mert olcsó pénzért szerencsésen kifogott például egy alighasznált félcollról-háromnyolcadra redukáló orosz galvanizált gázcsapot, az eladó pedig azért, hogy fogott egy balfácánt aki megvette :).

Meghitt, bensőséges személyes kapcsolatom az ószerrel akkor szakadt meg, amikor a legtöbbet jártam oda: évekig abból éltünk, amit ott adtunk el. Nem, nem ócskaságot, hanem Budapestről hozott, "félig-megtűrt csempészárut": kínai ruhaneműt és kisebb elektronikai cikkeket. Miután lejárt ez a fajta ószerezés, jó ideig nem kívánkoztam oda. Volt még egy idő, amire nem szívesen emlékszem vissza, amikor felszámoltam a műhelyt és bizonyos szerszámokat, kacatot eladtunk Áronnal az ószeren, és őszintén mondom, hogy nagyon jól jött az a pénz, amit ott csináltunk, mert akkor voltunk a leginkább leégve. Most, hogy már nem jut eszembe minden nyomorúságom amikor kimegyek, újra ki-kijárok az ószerre. Persze csak mint vásárló, de mint minden becsületes sportember, tisztelem az eladó-ellenfeleimet. Annak ellenére, hogy mindenekelőtt megpróbálom őt átverni. Ő meg engem. Ha összejön az üzlet, akkor mindkettőnknek sikerült :D

Apollinaire: Le Poète assassiné

Ezerkilencszázhatvanhat augusztus huszonharmadika. 

Ezen a napon ünnepelte volna (már ha) nyolcvanhatodik születésnapját Guillaume Apollinaire, ha a spanyolnátha nem viszi harmincnyolcévesen a Pére Lachaise-be, Jim Morrison mellé. Illetve elé. Mert Morrison csak utólag drogozta magát be oda. Huszonnyolcévesen. De akkor nagyon.  És most már együtt nyugszanak a Pére Lachaise-ben, vagy, ahogy én ismerem őket: nem nyugszanak. Tehát én majdnem kortársuk vagyok nekik. Ilyenkor nagyon büszke vagyok magamra. Nem azért, mert kortársak lehettünk volna, hanem azért, hogy túléltem. Őket. Több vagyok mint huszonyolc, sőt, több harmincnyolcnál is mert a spanyolnáthát azóta kiirtották és nálunk a suliban soha nem árultak drogokat. Tehát Apollinaire akkor még nem igazán ismerte ezeket a rohadt spanyolokat a rohadt náthájukkal, amikor harmincnegyedik születésnapján, 1914-ben augusztus huszonharmadikán a Japán Császárság hadat üzent Németországnak és elfoglalta a Shandong-félszigetet. Vagy fordítva. Ezeknél a japánoknál sosem lehet tudni, akárcsak a spanyoloknál. Novemberre a japánok már megszállták a német császár kínai és csendes-óceáni birtokait. Na most, hogy figyelt-e Kostrowicki lengyel grófnő fia, mármint Apollinaire a német császár kínai birtokaira, azt nem tudhatom, de hogy a világháború méreteit a saját bőrén tapasztalta nem sokkal utána, az is biztos. 1916-ban, mint ifjú önkéntes csak úgy üldögélt a lövészárokban békésen, kubista dallamokat fütyörészve és a Mercure de France című újságot olvasgatva, amikor a német császár egyik katonája, aki nagyon mérges volt a japánok és a kínaiak miatt, elhajított egy kézigránátot, és annak egy szilánkja fejentalálta a Költőt. Megoperálták, és egy vaspántot helyeztek a fejére, (koponyám gyermeke te lettél szép Minervám, örökre koronám a vérem csillaga - Vas István fordítása), de korábbi egészségét és önkéntesi daliaságát már nem nyerte soha vissza. Mégis a spanyolnátha vitte el, pedig csak félévvel azelőtt nősült. Nem érte meg tehát a hatvannegyedik születésnapját sem, amikor augusztus huszonharmadikán a szovjet hadsereg Iasi–Kisinyov offenzívájának sikere nyomán Románia hivatalosan kapitulált, és megtámadta addigi szövetségeseit, a német és magyar csapatokat. Pedig Guillome mester világpolitikailag is tudott volna egyet-mást hozzáfűzni a dolgokhoz a japán, kínai és spanyol tapasztalataiból. De ő akkor már Jim Morrisont várta a Pére Lachaise-ben. Sőt várta 1966-ban is, amikor én egy fényképet dedikáltam nagymamámnak. Pedig akkor a Gyíkkirály még csak az első Doors lemezen dolgozott. Várta Apollinaire Jimet augusztus huszonharmadikán, hogy a szülinapi tortáján Light My Fire. De akkor Jim még nem ment. Csak öt év múlva. Engem nem hívtak meg, mert akkor még nem is ismertem őket. Különben is az augusztus huszonharmadikákat mindig leszartam :).

Kellemes Ünnepeket!

Áldott Húsvétot kívánok minden kedves idetévedt látogatónak!

(A képet a kolozsvári botanikus kert víztornyából készítettem, a tojásokat tegnap festettük Áronnal.)

Fuji Finepix 5700, az új :)

.

Ezt a Fuji FinePix 5700-as gépet ma vettük a Pólusban. Hetek óta készülök egy ilyet vásárolni, pontosabban, amióta Áronnak fellépése volt a magyar színházban és én a telefonommal nagyon gyenge képeket készítettem, míg unokatestvérünk, P. egészen tűrhetőeket csinált a 10x-es Olympus-ával. Én is kipróbáltam, igazán jó képek lettek, nem vagyok meggyőződve, hogy ez a Fuji csinál olyan jó fotókat. Minedenesetre remélem. Hatszázötven lejért (175 euro) vettük Áronnal a Media Galaxynál, különben máshol 15 százalékkal is többe került volna. Ebben az árkategóriában (150-250 euro) biztos vagyok benne, hogy ez volt a legjobb választás. Amit még vehettünk volna, az a Finepix 5800-as lett volna, ami harminc euróval többe került, annyit pedig sajnáltam adni egy megapixelnyi különbségért. Ezt a bejegyzést azért írom ma ide, mert kivonatolva és összegezve a vele kapcsolatos információkat, én is ismerkedek a géppel (annak a reményében hogy holnapra, húsvét első napjára kisujjamban lesz a FinePix minden csínja-bínja :P ).

.

.

A gép jellemzői tehát: effektív 7,1 megapixel; felbontás: 3072 x 2304 pixel; 10-szeres optikai zoom; 4,80-szoros digitális zoom; 2,5" LCD monitor, felbontás: 230.000 pixel; CCD szenzor: 1/2,50", 7.100.000 pixel; képformátumok: JPEG; záridő: 4 s - 1/1.000 s; megvilágítás-korrekció (automatikus); megvilágítás-korrekció (kézi): +/-2 1/3-os egységekben; vaku: automatikus, kézi, vörös szem; fényérzékenység: Auto, ISO 64, ISO 100, ISO 200, ISO 400, ISO 800, ISO 1600; videófelvétel; videóformátumok: AVI; videófelbontás: 640 x 480 pixel; képfrekvencia: 30 kép/s- hangfelvétel; beépített mikrofon; beépített hangszóró; memória: SD, xD Picture Card; belső memória: 27 MB; min. távolság: 3 cm; önkioldó: 2, 10; kereső: LCD; csatlakozók: AV kimenet, DC bemenet, USB 2.0; méret: 106 x 76 x 81 mm; tömeg: 386 g.

Miután megtaláltuk a be- és kikapcsoló tológombot, ami elég könnyen megy, ugyanis felül van, és Power felirattal van ellátva :), a következő lépés a fényképezési mód kiválasztása. A gép felső felén található egy elsődleges módválasztó kapcsoló, ami nem más mint egy 11 pozíciós tekerőgomb, ezzel válthatjuk a gép működésének különböző módjait. Lássunk hozzá:

1. AUTO: Teljesen automata mód, felvételek készítésére. (Ez a felirat jelenik meg a képernyőn, ha AUTO-ra tekerjük a gombot :).
2. Ikon: Mozgókép felvételére alkalmas mód, hanggal. Itt érdemes megjegyezni, hogy a képernyőn megjelenő hátralévő idő 1 GB üres kártyával 17 m 49 s. Ez kicsit kevés, ennek utána kell néznem.
3. M: Manuális mód, blende és zársebesség állítással. Itt az eljárás a következő: megnyomjuk a +- jobb alsó gombot és megjelenik a +- Állítás felirat, a záridőt a fel- le- gombokkal állíthatjuk 4mp-től 1/1000-ig; a blendenyílást f13.6-tól f3.5-ig.
4. S: Záridő prioritás mód. Automata blendenyílás mellett választható záridő. (Shutter Speed). Ami érdekes ennél a módnál, hogy annak ellenére, hogy szabadkezet ad a fotósnak a záridő kiválasztására, ha túl kicsi időt használunk, a blendenyílás értéke pirossal lesz bejelölve.
5. A: Blende prioritás mód. Automata zársebesség mellett választható rekeszérték. (Aperture Priority).
6. P: Programautomatika mód. A zársebesség és a blendenyílás változtatható egyszerre és ellentétes irányban. Vagyis a jobb-bal gombbal ha a blendenyílás nő, a záridő csökken és fordítva.
7. SP2: Scene Position tájkép mód. Tájképek, épületek tiszta, éles felvételeinek készítéséhez. (A képernyőn megjelenik piros alapon egy fehér hegy). Miután a 2 SP valamelyikét kiválasztottuk, a középső, OK gommbal bemehetünk egy olyan menübe, amely tovább finomítja a lehetőségeket. Itt található még 10 betáplált mód, amikről nyilatkozni nem tudok amíg ki nem próbálom: sport, éjszakai, tűzijáték, naplemente, hó, tengerpart, múzeum, party, virág, szöveg.
8. SP1: Scene Position portré mód. A bőr tónusait hűen ábrázoló portré készítésére. (A képernyőn egy fej látható).
9. N/(blitz): Naturális mód vakuval. Ez a mód 2 felvételt készít egymás után, az elsőt vakuval, a másodikat vaku nélkül.
10. N: Natural (természetes) mód vaku nélkül.
11. Ikon: Bemozdulás ellen. Rövid záridejű képek magas érzékenységű képekhez.

És akkor most beszéljünk a másodlagos módválasztóról. A négypozíciós kerek kapcsoló a gép hátán található, közepén egy kisebb, Menu/OK feliratú gombbal. A külső karika négy pozíciója: bal-makró, jobb-vaku, fel-kijelzőfény, le-önkioldó. Részletesebben:

1. Bal-Makró. Három lehetőség között választhatunk többször nyomogatva ezt a kapcsolót: Makró, azaz 4 és 60 cm közötti fotózáshoz, Szuper Makró, 1 és 4 cm között, illetve Normál (Macro Off) nem túl közeli fényképezéshez.
2. Fel-kijelzőfényesség: ezt egyszer lenyomva az LCD kijelző világosabb lesz, másodszorra visszaáll normál fényerőre.
3. Jobb-vakuállítás: első lenyomásnál kettőt villan, ezáltal csökken a vörösszem effektus, másodiknál vaku erőteljesebbet villan, harmadiknál nem villan egyáltalán és negyediknél automatán működik.
4. Le-önkioldó: az első kapcsolás tíz másodpercig késlelteti az exponálást, a második 2 másodpercig, a harmadik pedig kikapcsolja az önkioldót.

Első pozitív benyomásom erről a gépről a rendkívül kis fogyasztásával kapcsolatos. Első nap azzal a 4 Energizer ceruzaelemmel (nem akkuval!!!) amivel jött kb. 400 képet (legalább 100 vakusat) és 15 perc filmet készítettünk, és még mindig megy :). Vagy az Energizerek nagyon jók, vagy a Fuji fogyaszt nagyon keveset, vagy mind a kettő... Tehát: mint legtöbb Fuji gép, ez is ceruzaelemmel működik, ami nem is olyan rossz ötlet, hiszen ha lemerül az akku és nincs idő vagy lehetőség feltölteni, elő lehet kapni 4 (jobb minőségű) ceruzaelemet, és mehet tovább a fotózás. A másik pozitívuma - például az 5600-ashoz képest is - az, hogy SD kártyával működik (Sajnos a maximális amit felismer 2 GB). Ez azt jelenti, hogy az SD a legelterjedtebb memóriakártya-standard, sok más géppel kompatibilis és az ára is tűrhető. Az én Fuji-m valamilyen akció folytán 1 GB-s kártyával jött, nagyon örvendtem, mert általában a (nagyobb) memóriakártyát külön kell vásárolni. Erre a kártyára a legnagyobb 7 MP-es képből 285 darab Fine fér fel, vagy 568 Normal. Most már kezdem félteni a laptopom 80 GB-ját :).

Persze ami legtöbbet nyomott a latban a kiválasztáskor az a 10X-es optikai zoom. Itt az elején fontos megemlíteni, hogy az optikai zoom értéke egy viszonyszám, a legkisebb fókusztávolság és a legnagyobb fókusztávolság aránya, melyet régen milliméterben adtak meg a filmes gépeken. A digitális gépeknél ezért ekvivalens (filmesnek megfelelő) fókusztávolsággal számolunk. A Fujinon objektíven a feltüntetett 6,3-63 mm között lehet a fókusztávolság, amely hagyományos képkockára vetítve 38 mm és 380 mm közöttinek adódik. A 10x-es optikai zoomon felül további 4.8X-os digitális zoom is használható, ha erre feltétlen szükség van. Tehát az Fuji S5700 nem egy nagylátószögű kamera, de mindenki tudja, hogy mire fektet nagyobb hangsúlyt. A nagylátószögű kamerák szobában, zárt helyen kisebb távolságról nagyobb teret képesek befogni. Filmes rendszerbe átszámolva az igazi nagylátószögű objektívek fókusztávolsága 28 mm vagy annál kisebb. Ezek a gépek viszont nem a legalkalmasabbak a telefotózásra, hiszen sokat veszítenek széles látószögük miatt.

Olympia, az átverés

Évek óta nem voltam, ma viszont újból kimentem a kolozsvári ószerre "vadászni". Hát, szomorúan tapasztaltam hogy nemigazán lehet már potom áron működőképes, hagyományos kamerákat vásárolni. Úgy látom, egyre többen kapnak kedvet az ilyenfajta gyűjtéshez, amint azt az interneten is látni lehet, nem beszélve a lomográfusokról, akik nemcsak gyűjtik, de használják is őket. Tehát semmi érdekeset nem láttam egy Ljubityel 2-esen kívül, amiért 20 eurót kértek (nagyon sok). Hogy mégse térjek üres kézzel haza, vettem egy korszakalkotó fényképezőgépet 3 euróért. Azért van óriási történelmi jelentősége ennek az Olympia nevű gépnek, mert ez az első olyan fényképezőgép amit nem is fényképezésre gyártottak. Hanem átverésre. Ha az elektronikában tizenöt éve gyártják a Powasonic és Sunny "márkájú" kínai kalózgépeket, a filmes fényképezésben csak mostanában jelent meg az első (nagyon messziről és nagyon felületesen nézve) profinak tűnő gép.

Általában cigányok árulják dugva, utcasarkokon, olyan balfácánoknak, akik szeretnek olcsón vásárolni, ezért az 250 eurós kiindulási árból saját magukat alullicitálják és végül meg lehet venni 30-35 euróért. Mondanom sem kell, hogy annyit sem ér. Tehát ezt a gépet valami szerencsétlen flótás jó drágán megvette egy roma csávótól, használni nem lehetett, aztán lomtalanításkor kitette az utcára és egy másik roma hazahozta és eladta nekem. Ugyanis azt nem mondtam még, hogy a kolozsvári ószer (ócskapiac) most nyugat-Európa szemétdombja. Minden, amit Róma, Madrid, esetleg Bécs polgárai lomtalanításkor a házuk elé kiraknak, a román ócskapiacokon és kirakodóvásárokon kerül eladásra. A szemét nem vész el, csak átalakul. (Lavoisier-Andersen anyagmegmaradási törvénye).

Nem szokásom tanácsot adni, de ha valaki mégis kiváncsi a véleményemre: Az Olympia NEM ÉR PÉNZT. Gyűjtőknek elrettentő példának vagy nagyszülőknek ovódásgyerek-ajándéknak vízipisztoly helyett esetleg, szőkéknek mindenképp ajánlom. A gép karakterisztikáiról nem is lehet szólni semmit, ha van is rajta feltüntetve egy és más, biztos hogy csak humbug. Ja és még táska is járt a 3 eurós Olympiámhoz, amire kimondottan büszke vagyok: alig várom hogy kiránduljunk, abban fogom vinni az uzsonnámat :).

Ahogy azt Móricka elképzeli

Nem akarok semmit mondani ezzel, de örömmel nyugtázom, hogy távolbaszakadt hazánkfiai tudnak igennel is szavazni. Már-már azt hittem, hogy annyira megtanultak nemet mondani, hogy most saját pénztárcájukra is nemet mondanak. De nem ám. Amikor már az ő zsebükre megy ki a játék, akkor igennel is tudnak szavazni. Nagy lelkinyugalommal merem a távolbaszakadt jelzőt használni, hiszen tőlünk elszakadtak már többször is, utoljára 2oo4 december ötödikén, de akkor nagyon: Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással – kérelmére – magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségét a 2001. évi LXII. törvény 19. paragrafusa szerinti magyarigazolvánnyal vagy a megalkotandó törvényben meghatározott egyéb módon igazolja? Nem. Köszi.

Egyetért-e Ön azzal, hogy az államilag támogatott felsőfokú tanulmányokat folytató hallgatóknak ne kelljen képzési hozzájárulást fizetni? Egyetért-e Ön azzal, hogy a háziorvosi ellátásért, fogászati ellátásért és járóbeteg-szakellátásért továbbra se kelljen vizitdíjat fizetni? Egyetért-e Ön azzal, hogy a fekvőbeteg-gyógyintézeti ellátásért a jelen kérdésben megtartott népszavazást követő év január 1-jétől ne kelljen kórházi napidíjat fizetni?

Igen, igen, igen.

Azt kellett volna még megkérdezzék tőlük: Egyetért-e Ön azzal, hogy kevés munkáért nagyon sok fizetést kapjon? A válaszokon is változtatni kellett volna: Igen, Nem és Naná. Majd hülye lesz valaki nemmel válaszolni.

.

Én is igennel szavaznék. (Illetve da-val, mert nekem csak arra adott jogot a múltkori nem.) Csakhogy ezek dolgok nem így működnek és ezt mindenki tudja. Ha a mindenkori kormánynak pénzre van szüksége, azt valahonnan úgyis összeszedi. Általában azoktól akiknek addig is kevés volt, és így még kevesebb lesz. Figyelem! A 2008. március 9-i országos népszavazásra az Országgyűlés 4.470 millió forintot biztosított. A népszavazás elkészítése és lebonyolítása során felmerülő főbb feladatok várható költségvonzatát a következő táblázat tartalmazza (a táblázatban található összegek bruttó értékek). Dologi kiadások: blablabla Összesen: 2.947 millió Ft. Személyi kiadások: blablabla Összesen: 1 523 millió Ft. Mindösszesen 4.470 millió Ft. (17,5 millió euro). (Országos választási iroda). Tehát: a tegnapi népszavazás tizenötmillió vizitdíjba került :)

Az országot sújtó és egyre mélyülő szociális válságra csak demokratikus, békés és erőszakmentes megoldás elfogadható: ez pedig a népszavazás. A népszavazás alkalmas arra, hogy megoldja a szociális válságot, hiszen megszabadítja az embereket azoktól a terhektől, amelyek kifizetése egyre nagyobb nehézséget jelent a családok döntő többsége számára. (fidesz.hu).

.

Meghagyom, szeretettel intvén mind az erdélyieket és magyarországi híveinket az egymás közt való szép egyezségre, atyafiúi szeretetre. Az erdélyieket, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemségek alatt lesznek is, el ne szakadjanak. A Magyarországiakat, hogy az erdélyieket el ne taszítsák, tartsák őket atyafiknak, vérüknek. Bocskai István fejedelem intelme 1606-ból.

Da.